David Bunn második verseskötete egy évtizednyi publikált és publikálatlan írást ölel fel. A versek között van beszéd a politikáról, a társadalomról és a telepes gyarmatosításról, de szó esik a festészetről, az utazás hasznáról, a gravitációs hullámokról, a földrengésekről, a szerelemről, a tájról, az evezésről, a korról, a borról, a háborúról, a geológiáról, a fordításról, a látomásról, az ősrobbanásról, a generációk egymásutánjáról, a halálról és az apával való elszámolásról is.
Mindezt olyan formákban teszik, amelyek olyan írókra, mint Dante és Auden, és olyan zenészekre, mint Keith Jarrett és Vivaldi, reagálnak. Tartalmaznak egy sor verses levelet, amelyeket a korai járvány idején írtak az írásról, a művészetről és a pestisről. A törekvés az, hogy megtaláljuk, mi rejlik az első látszat, a mítosz, a közhely, a megtévesztő és elszigetelő képletek és a csonka retorika mögött.
Arra törekszenek, hogy olyan egészségesek legyenek, mint Wordsworth, vagy olyan radikálisan szépek, mint Camille Pissarro, de ahogy Dr. Johnson mondta, magyarázva, miért volt bukott filozófus, a derű mindig betör.
