Love of Self and Love of God in Thirteenth-Century Ethics
Thomas M. Osborne, Jr. ebben a könyvében a középkori etika egy fontos, ám gyakran elhanyagolt aspektusával foglalkozik, nevezetesen azzal a vitával, hogy lehetséges-e Istent önmagunknál jobban szeretni pusztán a természetes erők révén. E téma megvitatása során a tizenharmadik századi filozófusok és teológusok nagyfokú kifinomultságot vezettek be annak tanulmányozásába, hogy miként lehet erényes cselekedetekkel elérni a saját jót.
A középkori tudósok számára a központi kérdés az volt, hogyan lehet Arisztotelész filozófiai felismeréseit keresztény keretbe foglalni. A keresztények számára Isten mindenekfelett való szeretete volt a központi etikai kötelesség. A legtöbb ókori és középkori keresztény az eudaimonizmus, vagyis az a nézet mellett is elkötelezte magát, amely szerint az egyén javát mindig az erényes cselekvés maximalizálja. A keresztény etika e két aspektusa közötti feszültség a filozófiai vitákban érte el a csúcspontját, amelyek arról folytak, hogy lehet-e Istent természetes módon jobban szeretni, mint önmagunkat. Osborne az elsődleges szövegek alapos elemzésén alapuló történetet nyújt e vitákról, tisztázza az eudaimonizmus megértéséhez legfontosabb fogalmakat, és amellett érvel, hogy az olyan nagy gondolkodók, mint Aquinói Tamás és John Duns Scotus etikai elméletei közötti központi különbség nem az erkölcsről és az önérdekről szól, hanem inkább az etika és a természetes hajlam közötti kapcsolatról.
A tizenharmadik századi filozófusok által felvetett érvek és az e könyvben tárgyalt szövegek fontos következményekkel járnak a természetjogi elméletekre és az erényetikára nézve, és elengedhetetlenek a modern erkölcsi elméletek felé való elmozdulás megértéséhez. Az Önszeretet és istenszeretet a tizenharmadik századi etikában felbecsülhetetlen értékű lesz a filozófusok és teológusok számára, különösen azok számára, akik a középkori filozófiával, az erkölcsi pszichológiával, az eszmetörténettel és az etikával foglalkoznak.
