Értékelés:
Robert Sterling Rush „Hell in Hurtgen Forest” című könyve részletes és jól kutatott beszámolót nyújt a hurtgeni erdei csatáról, az amerikai és a német katonai utánpótlási rendszerek összehasonlító elemzésére összpontosítva. Bár alaposságáért és éleslátó perspektíváiért dicsérték, kritizálták is, hogy száraz és hiányzik belőle az erős személyes elbeszélés.
Előnyök:Jól kutatott és részletes, a csata átfogó tanulmányát mutatja be, a 22. gyalogezredre összpontosítva. Világos különbséget tesz az amerikai és a német erők között, megkérdőjelezi a csapatpótlási rendszerekkel kapcsolatos hagyományos bölcsességeket, és általában jól megírt és rendszerezett.
Hátrányok:Az olvasás élménye unalmas lehet, egyes kritikusok száraznak és kevéssé magával ragadó elbeszélő elemnek nevezték. Nem biztos, hogy azoknak tetszeni fog, akik a harci tapasztalatokról szóló, személyesebb vagy elbeszélésközpontúbb beszámolót keresnek. Emellett egyes kritikák rámutatnak arra, hogy a szerkezet zavarhoz vezethet a szerző fő tézisét illetően, és aggályok merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy az amerikai és a német rendszer egyetlen csata alapján történő összehasonlítása mennyire helytálló.
(32 olvasói vélemény alapján)
Hell in Hurtgen Forest: The Ordeal and Triumph of an American Infantry Regiment
A második világháború legbrutálisabb gyalogsági harcai a németországi Hrtgen erdőben zajlottak. Az amerikai 22. gyalogezred és a német LXXIV. hadtest Grosshau környéki elemei közötti elkeseredett harcra összpontosítva Rush a legszélsőségesebb kisegységes harcok krónikája, és bemutatja, hogy a hatalmas veszteségek ellenére az amerikaiak miért tartottak ki a hurtgenwaldi "húsdarálóban", egy olyan csatában, amely két ütésrészeg bunyós tántorgásához hasonlít, akik a menet túlélése érdekében tántorognak.
1944. november 16-án a 22. gyalogezred az amerikai hadseregnek a Roer folyón való átkelésre irányuló hadjáratának részeként bevonult a Hurtgenwaldba. A következő tizennyolc nap alatt a 22d több mint 2800 veszteséget szenvedett - ez a körülbelül 3250 tisztet és férfit számláló normál létszámának mintegy 86 százaléka. A harcok három napja után az ezred mindhárom zászlóaljparancsnokát elvesztette. Hét nap után a lövész századok ereje 50 százalékon állt, és a csata végére mindegyik közel 140 százalékos veszteséget szenvedett.
E szörnyű veszteségek ellenére a 22. ezred túlélte és tovább harcolt, részben a hadsereg személyzeti politikájának köszönhetően, amely biztosította, hogy az egység ereje még a szélsőséges harcok során is magas maradjon. A korábban megsebesült katonák visszatértek egységeikhez, és új, a harcban "zöldfülű" utánpótlás érkezett, hogy kövesse a megmaradt harcedzett kádereket. A támadás csak akkor állt le, amikor már nem maradt veterán, akit követni lehetett volna.
A hurtgenwaldi német egységek ugyanezt a horrorisztikus lemorzsolódást szenvedték el, egy lényeges különbséggel. A német utánpótlási politika inkább csökkentette, mintsem növelte a németek harci hatékonyságát. A szervezeteknek magas volt a papírerőssége, de alacsony a létszámuk, és a parancsnokok újra és újra összevonták a megtizedelt egységeket, amíg ezek az egyre fogyatkozó katonák örökre eltűntek: megölték, megsebesültek, fogságba estek vagy megadták magukat.
Az amerikai és a német erők teljesítménye ebben a gyötrelmes tizennyolc napos harcban nagyrészt a saját hátterüknek, kiképzésüknek és szervezetüknek volt köszönhető. Ez a csatát megelőző szempont, amelyet általában nem szoktak látni a harcok történetében, segít megmagyarázni, hogy az amerikaiak miért voltak sikeresek, a németek pedig miért nem.
Rush munkája egyszerre hangsúlyozza a harcok borzalmait és az amerikai szervezetek ellenálló képességét. Miközben tiszteleg az egyszerű katona áldozatvállalása és diadala előtt, arra is kényszerít bennünket, hogy felülvizsgáljuk a harctéri győzelem feltételeiről alkotott nézeteinket.