Értékelés:
A könyv alapos és jól megalapozott vizsgálatot nyújt a katolikus egyház szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyeinek kezeléséről, feltárva a titkolózás és az elkövetők intézményes védelmének történetét. Tárgyalja az egyházjog következményeit és a reformra gyakorolt hatását, és határozottan állítja, hogy az egyház bűnrészes a visszaélések eltussolásában. Bár sok olvasó lenyűgözőnek és megdöbbentőnek találja a dokumentációt és a meglátásokat, egyesek kritizálják a szerző értelmezését bizonyos egyházi gyakorlatokról és hiedelmekről.
Előnyök:⬤ Jól megírt és aprólékosan kutatott
⬤ kiterjedt dokumentáció lábjegyzetekkel
⬤ sokkoló leleplezésekkel szolgál
⬤ betekintést nyújt a kánonjogba és a klerikális kultúrába
⬤ a laikusok számára is hozzáférhető
⬤ fontos az egyházi visszaélések megértéséhez.
⬤ Néhány olvasó úgy találja, hogy a szerző értelmezései az egyházi gyakorlatról ferdék vagy nem értik a katolikus hitet
⬤ egy kritikus nehezen tudott foglalkozni a tartalommal
⬤ a súlyos téma miatt túlterhelő lehet
⬤ nem biztos, hogy megfelel a gyakorló katolikusok szemléletének.
(24 olvasói vélemény alapján)
Potiphar's Wife: The Vatican's Secret and Child Sexual Abuse
Angol összefoglaló: A gyermekek szexuális zaklatásának eltussolása a katolikus egyház által 1922 óta hat pápa pápasága alatt történt. A katolikus egyház 1500 éven át elfogadta, hogy a gyermekeket szexuálisan zaklató papok megérdemlik, hogy megfosszák őket papi státuszuktól, majd börtönbe zárják őket.
A XII. századtól kezdve pápai és zsinati rendeletek sorozata előírta, hogy az ilyen papokat el kell bocsátani a papságból, majd át kell adni őket a polgári hatóságoknak további büntetés céljából. Mindez 1922-ben változott meg, amikor XI.
Pius pápa kiadta Crimen Sollicitationis című dekrétumát, amely a papság tényleges kiváltságát teremtette meg azzal, hogy az egyházi vizsgálatok során szerzett összes információra a Szent Hivatal titkát írta elő.
Ha az állam nem tudott ezekről a bűncselekményekről, akkor nem kerülhetett sor állami perre, és az ügyet tisztán kánoni bűncselekményként lehetett kezelni, amelyet az egyházi bíróságok titokban kezeltek. XII.
Pius pápa folytatta a rendeletet. János XXIII. pápa 1962-ben újra kiadta.
VI. Pál pápa 1974-ben kiterjesztette a pápai titoktartás hatályát magára a vádra is. II.
János Pál pápa 2001-ben megerősítette a pápai titoktartás alkalmazását, és 2010-ben XVI. Benedek még az értelmi fogyatékos felnőtteket szexuálisan molesztáló papokkal kapcsolatos vádakra is kiterjesztette.
Benedek pápa 2010-ben felmentést adott a pápai titoktartás alól, hogy lehetővé tegye a rendőrségnek való jelentéstételt ott, ahol a helyi polgári törvények ezt megkövetelik, vagyis éppen csak annyira, hogy a püspökök ne kerüljenek börtönbe. A világ legtöbb országában nincs ilyen bejelentési törvény a gyermekek szexuális zaklatásával kapcsolatos panaszok túlnyomó többségére. A pápai titoktartás, az eltussolás sarokköve továbbra is fennáll.
A gyermekek életére gyakorolt hatás, amelyet az egyház szigorúan titkos minősítésének a papok szexuális visszaélésekkel kapcsolatos vádjaira való rákényszerítése jelent, talán nem is lett volna olyan rossz, ha az egyházjognak lenne egy tisztességes fegyelmi rendszere e papok elbocsátására.
Az 1983-as Kánonjogi Kódex ötéves elévülési időt szabott meg, ami gyakorlatilag biztosította, hogy nem lesz kánonjogi per. A püspököknek meg kellett próbálniuk megjavítani ezeket a papokat, mielőtt bíróság elé állítják őket. Amikor bíróság elé kerültek, a pap a Vatikán 22-es fogására hivatkozhatott, hogy nem szabad elbocsátani, mert nem tudott uralkodni magán.
Az egyház azt állítja, hogy mindez megváltozott. Nagyon kevés dolog változott. A pápai titoktartás és a fegyelmi kánonok körül babrált.
Az egyház holdkóros volt.
