Értékelés:
Eva Saulitis „Imádság a szélben” című könyvét mély érzelmi rezonanciája és lírai minősége miatt nagyon dicsérik. A recenzensek nagyra értékelik a gyűjtemény összetartó jellegét, amely inkább egyetlen hosszú versnek tűnik, mint különálló daraboknak. Sok olvasó a szerelem, a halandóság és az emberi tapasztalat témáit mélyen megérintőnek találja, ami arra készteti őket, hogy a könyvet egy ülésben elolvassák, és többször is újraolvassák.
Előnyök:⬤ Érzelmi mélység és szépség az írásban.
⬤ Összefüggő érzés, mint egyetlen hosszú vers.
⬤ Magával ragadó és elgondolkodtató témák a szerelemről és a halandóságról.
⬤ Több olvasó által is erősen ajánlott.
⬤ A szerző korábbi sikerei miatt a magas elvárások befolyásolhatják az olvasói élményt.
⬤ A versek önálló címének hiánya nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog.
(5 olvasói vélemény alapján)
Az áttétes mellrák lesújtó diagnózisa után Eva Saulitis biológus és költő azon kapta magát, hogy régóta eltemetett gyermekkori késztetése ragadta meg az imádkozásra.
Mivel kevés vigaszt talált a fejében kéretlenül felbukkanó „a rókalyukból kérlek, Istenek” rigmusokban, azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy megvizsgálja magát az impulzust, és minden reggel sötétben ébredve verseket ír, a kérdésektől hajtva: Mi az ima? Mihez imádkozom? Miért imádkozom? Ki hallgat meg? Minden napi verse új és meglepő választ javasolt, miközben két éven át visszavezette a kérdéseket a származásához, lett gyökereihez, paraszti nagyanyjához, a háborútól gyötört apjához, a titkokat hordozó anyjához, a gyermekkori katolicizmusához, a természet iránti megszállottságához. Ezek a biológiailag pontos versek befelé és kifelé haladva, radikálisan eltérő földrajzi (Alaszka tengerpartja, Lettország és Hawaii) és szellemi hatások (katolicizmus, miszticizmus, zen buddhizmus), valamint formák között mozognak, és keresésükben széles skálán mozognak.
Váratlanul ezek a halállal való magányos szembenézésből kovácsolt ima-versek nem a testiségből, hanem a testiségbe - a testbe, a földbe és magába a nyelvbe - viszik az olvasót. Ahogy Saulitis megtanulja, nem a transzcendencia a leghőbb vágya, hanem az, hogy minél tovább „kezét mélyen a világba dugja”.
