Ez a munka Sartre fenomenológiáját a kortárs politikaelméleti viták szemszögéből vizsgálja újra, különös tekintettel az emberi természetről szóló elméletek újbóli megjelenésére. Sartre számára gyanús volt minden olyan konstrukció, amely az én és a világgal való közvetlen találkozás között állt.
A közvetlen realizmus Sartre-i változata határozottan cáfolja az "új esszencializmust", amely az utóbbi években az emberi természetről szóló elméletek hátsó ajtón való hivatkozásaként jelent meg. Ez a könyv számot ad azokról a főbb gondolatokról, amelyek az új esszencializmus alapját képezik, és amelyek arra szolgálnak, hogy még inkább másként azonosítsák azt, mint aminek állítja magát: az emberi viselkedés tudományos megalapozásaként. Ehelyett Sartre realizmusának perspektívájából absztrakt ideológiaként lepleződik le.
Ennek az új esszencializmusnak egyik aspektusa az emberi esszenciákra vonatkozó ideológiai állítások bátorítása, az egyének történelmileg és kulturálisan származtatott tulajdonságai, amelyek állítólag magát az egyéni emberi létet határozzák meg. Így az emberi szabadság még akkor is csökken, amikor az esszencialista kategóriák, mint például a férfi agresszió, a politikai ideológia figyelmen kívül hagyott alapjává válnak.