Rocking the Classics: Angol progresszív rock és az ellenkultúra

Olvasói vélemények

Edward Macan könyve a progresszív rock átfogó és tudományos igényű feltárása, elsősorban az 1970-es évek brit színterére összpontosítva. Jól kutatott, és a legfontosabb darabok és művészek éleslátó elemzését nyújtja, de kritikával kell szembenéznie száraz írásmódja, szűk fókusza és a műfajhoz való fontos nem brit hozzájárulások kihagyása miatt.

⬤ A progresszív rock és kulturális kontextusának átfogó és éleslátó elemzése.
⬤ Alapos kutatás és világos írásmód.
⬤ A progresszív rock jól definiált definíciója, amely megkönnyíti a vitát.
⬤ Értékes diszkográfia és személyzeti lista.
⬤ Jelentős tudományos hozzájárulás a műfaj megértéséhez.

⬤ A hangsúly nagymértékben az 1970-es évek brit zenekarain van, és nagymértékben figyelmen kívül hagyja a nem brit progresszív rockhoz való fontos hozzájárulásokat.
⬤ Az írásmód száraznak és túlságosan technikai jellegűnek tűnik, ami egyes olvasókat elriaszthat.
⬤ Az 1980 utáni progresszív rock néhány kulcsfontosságú fejleményét figyelmen kívül hagyja vagy figyelmen kívül hagyja.
⬤ Egyes példányok fizikai minőségével kapcsolatos problémák, például hiányzó oldalak és rossz képminőség.

(17 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Rocking the Classics: English Progressive Rock and the Counterculture

Könyv tartalma:

A könnyűzene kevés stílusa váltott ki annyi vitát, mint a progresszív rock, egy olyan zenei műfaj, amelyre ma leginkább a gigantikus színpadi showműsorairól, a sci-fi, mitológia és fantasy irodalomból merített epikus témák iránti rajongásáról, és mindenekelőtt arról emlékeznek, hogy a klasszikus zene térérzékét és monumentális kiterjedését a rock nyers erejével és energiájával próbálta ötvözni. Káprázatos virtuozitása és látványos élő koncertjei a hetvenes években rendkívül népszerűvé tették a rajongók körében, akik olyan zenekarokat láttak, mint a King Crimson, Emerson, Lake and Palmer, Yes, Genesis, Pink Floyd és Jethro Tull, amelyek a mélység és a kifinomultság új szintjét hozták a rockba. Másrészt a kritikusok e zenekarok bonyolult koncertjeit önfeledtnek és anyagiasnak bélyegezték. A progresszív rock klasszikus és rock fúziós kísérleteit elitistának, a rock populista eredetének elárulásának tekintették.

A Rocking the Classics című könyvben, a progresszív rock történetének első átfogó tanulmányában Edward Macan a kultúraelméletet, a zenetudományt és a zenekritikát ötvözi, és megvilágítja, hogy a progresszív rock a hatvanas évek végének és a hetvenes éveknek az ellenkultúrája fontos kifejezője volt. A progresszív rock stílusát szülő kulturális körülmények leírásával kezdi, majd megvizsgálja, hogy a hippik hallucinogének iránti vonzódása, az establishment által jóváhagyott popzene iránti megvetése, valamint a magas kultúra zenéje, művészete és irodalma iránti rajongása hogyan járult hozzá ehhez az izgalmas új műfajhoz. Egy évtizedet felölelve Macan nyomon követi a progresszív rock fejlődését a hatvanas évek közepétől a hatvanas évek végéig, amikor az olyan pszichedelikus zenekarok, mint a Moody Blues, a Procol Harum, a Nice és a Pink Floyd lerakták a progresszív rock stílus alapjait, és eljut az érett progresszív rock stílus kialakulásáig, amelyet a King Crimson 1969-es In the Court of the Crimson King című albumának megjelenése fémjelez. Ez az "aranykor" 1970 és 1975 között érte el művészi és kereskedelmi csúcspontját olyan együttesek zenéjében, mint a Jethro Tull, a Yes, a Genesis, az ELP, a Gentle Giant, a Van der Graaf Generator és a Curved Air.

Macan viszont a progresszív rockot meghatározó konvenciókat vizsgálja, beleértve az albumborítók és koncertek vizuális dimenzióit, a dalszövegeket és konceptuális témákat, valamint a zene, a vizuális motívum és a verbális kifejezés kombinációjának fontosságát egy koherens művészi vízió közvetítése érdekében. Megvizsgálja a progresszív rock kultúrtörténetét, figyelembe véve a bohém angol szubkultúrában gyökerező, és a rajongók légiója körében Észak-Amerikában és a kontinentális Európában meteorszerűen növekvő népszerűségét. Végül a kritikai fogadtatás kérdéseivel foglalkozik, és azt állítja, hogy a kritikusok progresszív rockra adott negatív reakciója sokkal többet mond el az ellenkultúra örökségével szembeni ambivalens viszonyulásukról, mint magáról a zenéről.

A Rocking the Classics izgalmas utazás az extravagáns, észbontó és kulturálisan robbanékony zene korszakában, új megvilágításba helyezi a progresszív rock nagyrészt félreértett műfaját.