Sárga zene: Médiakultúra és gyarmati modernitás a kínai dzsesszkorszakban

Olvasói vélemények

A „Sárga zene” című könyvében Andrew Jones a modern kínai könnyűzene fejlődését vizsgálja posztkoloniális szemszögből és kultúratudományi keretek között. A könyv történelmi perspektívát kínál a sanghaji zeneiparról, miközben kiemeli az olyan jelentős közreműködőket, mint Li Jinhui és Nie Er. Ugyanakkor felmerül néhány kritika az elemzés mélységével és az árnyalt témák feltárásával kapcsolatban.

A könyv jelentős hozzájárulást nyújt a modern kínai kultúratudományok területéhez, lebilincselően megírt, friss, mégis tömör perspektívát kínál a kínai zene történetéről, és alkalmas egyetemi kurzusok számára.

Az elemzésből talán hiányzik a mélység néhány összetett kérdésben, mint például a nemzeti nyelv bevezetésének következményei és a történelmi anekdoták mögött meghúzódó összetettség, amelyek további feltárása előnyös lenne.

(1 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Yellow Music: Media Culture and Colonial Modernity in the Chinese Jazz Age

Könyv tartalma:

A Yellow Music a kínai könnyűzene és a városi médiakultúra kialakulásának első története a huszadik század eleji Kínában. Andrew F.

Jones a "sárga" vagy "pornográf" zene - ahogy a kritikusok gúnyosan nevezték az amerikai jazz, a hollywoodi filmzene és a kínai népzene "dekadens" fúzióját - és a kereskedelmi és ideológiai dominanciáját megkérdőjelező antikolonialista tömegzene közötti rokonságra összpontosít. Jones radikálisan felülvizsgálja a faj, a politika, a populáris kultúra és a technológia korábbi értelmezését a modern kínai kultúra kialakulásában. Három zenész személyes és szakmai története áll a középpontban, amikor Jones a nemi szerepek változásáról, az osztályok egyenlőtlenségéről, a nemzeti üdvösség politikájáról és a kialakuló médiatechnológiákról értekezik: Buck Clayton amerikai jazz-zenész, Li Jinhui, a "sárga zene" megteremtője és a baloldali Nie Er, Li egykori tanítványa, akinek zenei nyelvezete az e szinifikált jazz elleni virulens ellenállásból nőtt ki.

Miközben a posztkoloniális világ globális médiakultúráit elemzi, Jones elkerüli a nyugati médiatudományok szűk látókörűségét. Megtanít minket arra, hogy ne csak az amerikai hatást halljuk a kínai könnyűzenére, hanem a kínai hatást is az amerikai zenére; ezáltal rávilágít arra, hogy mindkét kultúra milyen módon vett részt a huszadik századi gyarmati modernitás kibontakozásában.