Nothing Takes All
A gyűjtemény versei évtizedeken át íródtak, amelyek során megéltük 9/11-et, az iraki inváziót, a cunami pusztításait, az alapvető erők hatalomra jutását és most a vegyi "háború" megjelenését, amely legyengíti az alapvető emberi társadalmi rendszereket. Az emberek a modernizáció őrült rohamában átléptek a digitális korba.
Igaz, hogy a digitális gyártás az élet minden területén kifinomultságot, kényelmet és pénzügyi erősséget hozott. Ugyanakkor azonban az emberek elidegenedésbe és szorongásba kerültek, feláldozva egyszerűségüket és magánéletüket. Ahogy Orwell említette, "az ember nem annyira azt akarta, hogy szeressék, mint inkább azt, hogy megértsék" - a globális kapitalista hatalom a fogyasztói társadalom következő küszöbére való törekvésében az egész fajt a megfigyelés, a kapzsiság és a terror ketrecébe zárta.
És ironikus módon, mindezek teljes tudatában, napról napra engedünk. De ahogy az ősi írások mondják, nemes gondolatok áramlanak minden irányból, és ott vannak Mandela, Malala, Al Gore, Nadia Murad és még sokan mások művei, amelyek még mindig bátorító hellyé teszik ezt a bolygót, ahol élhetünk, jóhiszeműen bízva embertársainkban.
Ezekben a nehéz időkben az emberek álmodnak, szeretnek, énekelnek, gondoskodnak a családjukról, felemelő művészeti alkotásokat hoznak létre, és új életeket szülnek, megérintve és megérintve magukat azzal az egyetlen csillogó csecsemőmosollyal, amely elárasztja az elmét békével és beteljesüléssel. Ezek a versek olyan pillanatokat, olyan szenvedélyeket, olyan emlékeket és melankóliákat próbáltak megérinteni, amelyek a dolgok kozmogonikus spektrumában talán semmitmondóan hiábavalóak, de egy individualista elme csendes zugában megolvadnak, formálódnak, olvadnak és összeolvadnak, hogy egész lényünk, mi magunk legyünk.
