Értékelés:
A könyv a Shakespeare-darabok színpadi harcaira összpontosító speciális forrás, amely a közösségi színházak, rendezők, színészek és harcrendezők számára nyújt betekintést. Bár alapos elemzéseket és élvezetes kommentárokat nyújt a tárgyalt darabokról, egy kétkötetes sorozat első kötetére korlátozódik, így néhány kulcsfontosságú mű kimarad belőle, ami a teljesség tekintetében csalódást okozhat.
Előnyök:⬤ Kiválóan alkalmas közösségi színházaknak, angoltanároknak és színházrajongóknak.
⬤ A Shakespeare-produkciókban a harcrendezés gyakran figyelmen kívül hagyott aspektusára összpontosít.
⬤ A könnyű hivatkozás érdekében rendszerezett, lehetővé téve a gyors hozzáférést az egyes jelenetekhez.
⬤ Az aprólékos kutatás és az informatív kommentár szórakoztatóvá és hozzáférhetővé teszi a könyvet.
⬤ Értékes betekintést nyújt a Shakespeare-szövegekben megjelenő erőszak elemzéséhez.
⬤ Az illusztrált és magával ragadó írás szórakoztató olvasmánnyá teszi.
⬤ Színházi és harcrendezői szakemberek által kiemelten ajánlott.
⬤ Csak néhány darabot fed le, hiányoznak az olyan jelentős művek, mint a „Rómeó és Júlia” és az „Othello”.
⬤ Első kötetként szerepel, ami azt jelzi, hogy a teljességhez egy második kötetre is szükség van, ami további költségekhez és megoldatlan elvárásokhoz vezethet.
⬤ Potenciális csalódás az összes mű átfogó elemzését váró olvasók számára.
(14 olvasói vélemény alapján)
Staging Shakespeare's Violence: My Cue to Fight: Domestic Fury
A My Cue to Fight az első olyan könyv a maga nemében, amely alaposan megvizsgálja, hogy az angol nyelv legnagyobb drámaírója hogyan alkalmazta műveiben nemcsak a pszichológiai brutalitást, hanem a fizikai erőszakot is. Ideális esetben színházi rendezőknek, harcrendezőknek, intimitási tanácsadóknak és színészeknek íródott, mint egy technikai, jelenetről jelenetre történő bontás a harc színpadra állításához e darabok előadása során, de ez a kiadvány azoknak a Shakespeare-rajongóknak is szól, akik többet szeretnének megtudni a vérről, verejtékről és zsigerekről, amelyek közvetlenül a költészet alatt rejtőznek.
Az író az erőszakot, akárcsak az éneket vagy a táncot, olyan pillanatokban használja, amikor a történethez többre van szükség, mint szavakra. Az erőszak színpadra állításának módjával való foglalkozás azonban vagy elhanyagolható, vagy teljesen felesleges, ami mindkettő arra szolgál, hogy elválassza a közönséget a történettől, és megölje az egész vállalkozást. A megoldás abban rejlik, hogy az erőszakot ugyanúgy közelítjük meg, mint a díszletmunkát.
William Shakespeare darabjai arra törekszenek, hogy a közönséget a szereplők vérével, könnyeivel, verejtékével és beleivel vonzzák be.
Ezek a művek nem virágos versek, amelyeket arra szántak, hogy az osztályteremben mormoljanak, vagy fodros jelmezekben színpadiasan deklamáljanak. Nincs semmi könnyed és bolyhos a "nemi erőszak" és a "gyilkos düh", vagy az, hogy valakit "istenek számára alkalmas ételnek faragnak", vagy addig harcolnak, amíg a csontjaiból "a húst le nem vágják".
A helyzetet bonyolítja a kétértelműség, sőt néha a rendezői utasítások teljes hiánya. A modern szövegek általában egyértelmű utasításokkal rendelkeznek, ha a cselekményben erőszakra kerül sor, de négy évszázaddal ezelőtt a színdarabok szövegei egészen mások voltak. Az Erzsébet-kori és jakobinus kori nyomtatványokban ritkák és következetlenek voltak az ilyen jelölések.
Az általunk vizsgált potenciális erőszak nem minden produkció vagy jelenetpartner számára megfelelő. Inkább azért vagyunk itt, hogy kérdéseket tegyünk fel és inspiráljunk, mintsem hogy mindenre kiterjedő megoldásokat kínáljunk. A színészeknek, rendezőknek, harcrendezőknek és intimitási tanácsadóknak együtt kell dolgozniuk, hogy megtalálják a leghatékonyabb módját annak, hogy produkciójuk a drámaíró történetét a közönség számára a leghatékonyabban közvetítse.