Értékelés:
A kritikák Doug Rice munkáját provokatív és egyedi stílusa miatt dicsérik, amely a kisajátított és eredeti tartalmak keverésével mély témákat boncolgat. Az olvasókat magával ragadja költői nyelvezete és írásainak érzelmi mélysége, különösen a Kathy Ackerről elmélkedő művében. Ugyanakkor frusztrációt okoz, hogy Rice és munkássága nem részesül a mainstream elismerésben, pedig megérdemelné.
Előnyök:⬤ Egyedi és provokatív írói stílus.
⬤ Olyan összetett témákkal foglalkozik, mint a vallás, a szex, a művészet és a halál.
⬤ Gyönyörű és bizarr nyelvezet.
⬤ Erős érzelmi rezonancia, különösen az elgondolkodtató darabokban.
⬤ Az olvasás élményén túl is folyamatos elmélkedésre késztet.
⬤ A szerző és munkásságának korlátozott mainstream felismerése és felfedezése.
⬤ A minimalista és kísérleti stílusnak köszönhetően potenciálisan hiánypótló.
(2 olvasói vélemény alapján)
Doug Rice-t kísérti valami, amiről csak találgatni tudunk. Csapdába esett; nem megy sehova.
Ő egy modernkori hisztérikus, a pszichoanalitikusok álma. Ugyanazt írja újra és újra, ugyanazt a pörgős pályát futja, mintha valahogy, a szélsőségek ismétlésével valahogy meg tudná szüntetni a traumát, meg tudná törni annak bűzös, jeges ujjú varázsát. Csakhogy ez a varázslat a szépség varázslata - a szépségé, amely a pusztulásból, a folytonos küzdelemből fakad, hogy újra felemelkedjünk annak a dübörgő tűznek a vállai nyomán.
Itt nem találsz cselekményt vagy válaszokat, csak az elhagyatottság és a gyász elviselhetetlen veszteségét.
Félreértés ne essék: Doug Rice újra és újra megöl minket, és nem akarja, hogy túléljük, mert őt már megégették a máglyán, és még mindig ég. Ő egy szellem, aki nem tud mást tenni, mint a csontjaival könyörögni, és emlékeztetni minket a szellemek fojtogató szépségével.
Könyörgése ellenére nem fogod őt szeretni. Nem fogod kedvelni, és mégis... A bőr imája a megváltás ereje a szó, amikor az élet cserbenhagyott minket.
Nincs benne se kívül, se belül, csak önmaga. A megszállott szükségletek önmagába zárt, hermetikus világa, egy olyan tér, ahol nem lehet levegőt venni. És mégis lélegzetvétel.
A maga fojtott terében, ha túléljük, vagy elég türelmesek vagyunk ahhoz, hogy ne dobjuk félre, elviselhetetlen reményt ad.