Slouching Towards Sirte: A NATO háborúja Líbia és Afrika ellen

Olvasói vélemények

Maximilian Forte „Slouching Towards Sirte” című könyve részletesen elemzi a NATO líbiai katonai beavatkozását, feltárva annak az országra gyakorolt pusztító hatásait és az afrikai érdekekre gyakorolt következményeit. Bár a könyvet alapos kutatásaiért és éleslátó szemléletéért dicsérik, egyes olvasók szerint túlságosan hosszú, és bizonyos tágabb összefüggések hiányoznak belőle.

⬤ Mesterien kutatott és jól megírt, a NATO líbiai akcióinak alapos elemzését nyújtó könyv.
⬤ Politikai antropológusként egyedülálló perspektívát kínál, és rávilágít a konfliktus figyelmen kívül hagyott dimenzióira.
⬤ A tényeket indokolatlan elfogultság nélkül mutatja be, és az amerikai külpolitika megértéséhez nélkülözhetetlen olvasmánynak számít.
⬤ Rávilágít a katonai beavatkozások társadalmi-politikai következményeire, és feltárja a mögöttes motivációkat, például a feketeellenes rasszizmust.

⬤ Néhány olvasó szerint a könyv lehetne lényegesen rövidebb, mivel a részek szükségtelenül hosszúak.
⬤ Kritika, hogy nem nyújt globális nézőpontot, amely más érdekelt felekre is kiterjed.
⬤ Az az állítás, hogy nem foglalkozik a konfliktus mögött meghúzódó cionista motivációkkal.
⬤ Az a vélekedés, hogy a könyv kissé pedáns, és lehetne tömörebb is.

(19 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Slouching Towards Sirte: Nato's War on Libya and Africa

Könyv tartalma:

Shortlisted for.

Mavis Gallant Nonfiction Prize A Québeci Írószövetség által odaítélt díj.

Ez a könyv átfogó elemzés, amely a Líbia elleni háborúval kapcsolatos összes indoklást és mítoszt megvizsgálja, és módszeresen lerombolja őket. Megrajzolja a háborúhoz vezető események, folyamatok és döntések dokumentált történetét, miközben kiemeli a háború következményeit. Azzal érvelve, hogy a NATO háborúja az Egyesült Államok Afrikával való kapcsolatainak militarizálására irányuló nagyobb folyamat része - amely a Pentagon AFRICOM-jának kialakítását a pánafrikai kezdeményezéssel konkurálónak tekinti -, ez a beszámoló rámutat, hogy a nyugati kapcsolatok a „rehabilitált” Líbiával a legjobb esetben is ingatagok voltak, bizalmatlanságba merültek, és a rendszerváltást részesítették előnyben.