Könyv tartalma:
Bár a többi érzékszervhez képest kissé marginális, a szaglás a leghatásosabb módja annak, hogy lehorgonyozzuk magunkat a világhoz. Tudat alatt megtaláljuk benne a helyünket, ha megszagoljuk a testünket, a mellettünk lévő testét, a szobát, amelyben vagyunk, a kultúrát, amelyet ismerünk.
Létezik egy szüntelen szagáramlás, amely emberi és nem emberi testekből áll, amelyek a szagok keletkezésének, fogyasztásának, terjedésének, szaporodásának és feloldódásának közvetítői. Ahogy mozognak vagy megállnak, ahogy másokkal csoportosulnak vagy megpróbálnak eltávolodni, ezek a testek folyamatosan részt vesznek ebben a szagáramlásban, ebben a sűrű planetáris örvényben, amely semmit sem hagy kívül. A jog célja, hogy racionálisnak és objektívnek mutassa magát.
A szaglás viszont az egyik legkevésbé integrált érzékszerv a jogi építményben, mondjuk a látáshoz és a halláshoz képest.
Ez főként annak tulajdonítható, hogy a szaglás és a jog érzékszervi megalkotása eltérő, sőt ellentétes. A szaglás az áramlat alatt működik, csiklandozza az egyéni és kollektív testek szagló antennáit, miközben szokás szerint más érzékszervi térfogatok mögé bújik.
A jog ezzel szemben abban érdekelt, hogy jelenlévőnek, univerzálisnak, állandónak tűnjön. A szaglás érzékelése a megfoghatatlanságára támaszkodik; a jogi érzékelés pedig a nyilvánvalóságába fektet. A kettő azonban a legváratlanabb módon is kölcsönhatásba léphet egymással, amint azt ez a kötet bőségesen bizonyítja.
Ha valami, akkor a szaglás szellőzteti azt a módot, ahogyan a jog konceptualizálja és kontextualizálja saját aktualitását. A szaglás azáltal hozza elő a jogot, hogy lehetővé teszi számára, hogy megmutassa a rejtett oldalát, a megfoghatatlan érzékelését, amelyet mindig feláldoznak az állandóság jogi benyomásainak szükségszerűsége helyett. A szaglás töredékes, diszkontinuus és instabil természete azonban - minden hozzá tartozó rendezés ellenére - különös kihívást jelent a jog számára.
Ez a kötet ennek a csomópontnak a vizsgálatára vállalkozik.
