Snap diagnózis

Olvasói vélemények

A kritikák egy erőteljes és felkavaró elbeszélést emelnek ki a szerzőnek a pszichiátriai intézménnyel kapcsolatos tapasztalatairól, az intézményi bántalmazás, a személyes küzdelem, valamint a remény és a gyógyulás témáira összpontosítva.

A könyvet lebilincselő igaz történetként írják le, amely a kitartást és a reményt hangsúlyozza, bemutatva a szerző útját egy nehéz időszakon keresztül, amelyet a helytelen pszichiátriai kezelés jellemzett. Betekintést nyújt a hatalommal való intézményi visszaélésekbe, és érzelmi mélységgel bír. Az elbeszélés lebilincselő és átélhető, így néhány hiányossága ellenére is erősen ajánlott olvasmány.

Néhány olvasó szerkesztési problémákat észlelt a szövegben, amelyek a szakmai csiszolás hiányára utalnak, mintha az utolsó pillanatban végrehajtott változtatásokat nem ellenőrizték volna megfelelően. Ez a szerkesztői hanyagság egyesek számára rontotta az általános olvasási élményt.

(4 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Snap Diagnosis

Könyv tartalma:

Az államok többségében a jelenlegi törvényi szabályozás szerint a pszichiáter teljes felhatalmazással rendelkezik arra, hogy parancs nélkül, szakértői felülvizsgálat nélkül, anélkül, hogy látná az illetőt, és gyakran anélkül, hogy a másodkézből származó jelentésnél több indoklással rendelkezne arról, hogy valaki nemkívánatos módon viselkedik, őrizetbe vehet egy személyt. Rengeteg rémtörténet szól olyan férfiakról és nőkről, akiknek az otthonába behatoltak, és akiket a földre dobtak, és akiket a rendőrség szó szerint kirángatott az ajtón. Amint látni fogják, ugyanez a dinamika tragikusan lejátszódott Charles megpróbáltatásaiban is.

Az úgynevezett "12. szakaszbeli kötelezettségvállalások" Charles szülővárosában, Massachusetts államban a Boston Globe Spotlight Team nyomozásának középpontjában álltak. A Globe jelentése szerint a nem önkéntes kórházi beutalások száma évek óta folyamatosan növekszik. Rámutat továbbá a jövedelmező biztosítási pénzekre is, amelyeket a kórházaknak fizetnek ki ezekben az esetekben. Bármi legyen is a tényleges motiváció, a pszichiátria egyértelműen profitál abból, hogy akaratuk ellenére embereket foglalnak le. Ez megdöbbentő összeférhetetlenség.

Amint Charles esete is mutatja, a pszichiátriai kórházakban fekvő betegek gyakran találják a tapasztalatot alaposan demoralizálónak és lélekrombolónak. Annak érdekében, hogy passzivitásba fojtsák őket, általában túladagolják őket, elektrosokkolják őket, és megfosztják őket az életük feletti minden kontrolltól. Még az olyan hétköznapi döntéseket is mások hozzák meg, mint hogy mikor esznek, mikor mennek vécére vagy mikor fekszenek le. A kiváltságokat úgy adják meg és veszik el, mintha a betegek engedetlen kilencévesek lennének a nyári táborban.

Ráadásul a betegek és a személyzet között óriási a szakadék; a betegeket általában betegnek, megbízhatatlannak és állandó felügyeletre szorulónak tekintik, míg a személyzet tagjait, akiknek iskolai végzettsége gyakran alacsonyabb, mint a betegeké, hozzáértő, hozzáértő vezetőknek tartják. Ráadásul ahhoz, hogy elbocsáthatók legyenek, a betegeknek ragaszkodniuk kell a pszichiátriai narratívához, beleértve azt a hamis hitet, hogy a kórházi kezelés szükséges és hasznos volt.