Soweto Blues

Olvasói vélemények

Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.

Könyv tartalma:

A Soweto Blues az afrikai zene tanulmányozásához való új, jelentős hozzájárulás, amely elmeséli annak figyelemre méltó történetét, hogy a jazz hogyan vált Dél-Afrika 20. századi küzdelmeinek kulcsfontosságú részévé, és lenyűgöző áttekintést nyújt az afrikai és az amerikai zenei stílusok közötti folyamatos kapcsolatokról. Ansell bemutatja, hogy a jazz milyen egyedülálló helyet foglal el a dél-afrikai zenében. Több száz zenésszel készített interjúk segítségével egy vibráló narratív történetet állít össze, életre keltve a korai ellenállási politikát, az illegális fellépőterek hangulatát, Hugh Masekela és Miriam Makeba globális apartheidellenes hatását, valamint az apartheid utáni, a nemzeti műsorszóró és lemezkiadó iparban bekövetkezett felfordulásokat. Az Abdullah Ibrahim bevezetőjével ellátott Soweto Blues méltó tisztelgés a zene optimizmust és önkifejezést inspiráló ereje előtt a legsötétebb időkben is.

A BEVEZETŐBŐL.

Ez a könyv a falu és a város, a szaxofon és a mobiltelefon, Langa és Fokváros, Amerika és Afrika közötti utazásokról szól - mindkét irányban -, amelyek az elmúlt évszázadban megteremtették a "dél-afrikai jazz"-nek nevezett egyedi hangzást. Maga a kifejezés vitatható. Akárcsak Amerikában, néhány politikailag tudatos dél-afrikai játékos nem kedveli a kifejezést annak társadalmi konnotációi miatt. "A jazz kifejezést a bordélyházak zenéjének leírására használták. Ez egyszerűen egy újabb módja volt az afrikai zenészek kreativitásának becsmérlésének" - mondja Ndikho Xaba ütőhangszeres és zeneszerző. És ahogy a világ többi részén, sok zenei felfedező is nehezményezi a kívülről meghatározott zenei dobozok kényszereit.

Dél-Afrikában az apartheid más, sokkal baljósabb konnotációkkal ruházta fel a szót. Egyes kritikai és etnomuzikológiai kontextusokban a zenét az amerikaiasság mértéke alapján értékelték, és tisztátalannak minősítették, ha a zeneszerzésben vagy a játékban afrikai idiómákat használtak. Az apartheid idején a fehér hatóságok is elfogadhatatlannak tartották, hogy a fekete zenészeket elismerjék, mint akik képesek ilyen "kifinomult" zenét játszani. Így a szimbolikus megsemmisítés a jazz hegemón színpadra állításának és sugárzásának részévé vált. Winston Mankunku Ngozi nádművészt, aki a Cape Town City Hallban egy paraván mögött játszott, miközben egy fehér zenész mímelte a hangjegyeit, Winston Mannként mutatták be. A rádióadásokban Tony Schilder zongorista Peter Evansnek keresztelte át magát, a trombitás Johnny Mekoa pedig Johnny Keen lett.