Stratégia polcra helyezve: A hidegháborús haditengerészeti stratégiai tervezés összeomlása

Olvasói vélemények

A könyv alapos elemzést nyújt az amerikai haditengerészeti stratégiák fejlődéséről és hanyatlásáról, kiemelve a múltbeli reformok kudarcait, valamint a tengeri hatalomra való újbóli összpontosítás szükségességét a mai nemzetbiztonsági fenyegetések, különösen a kínai fenyegetések összefüggésében.

Részletesen bemutatja az amerikai haditengerészeti stratégiák történetét az 1980-as évektől napjainkig, kiemelve a legfontosabb kudarcokat és reformokat.

Hangsúlyozza a széttagolt megközelítések helyett egy egységes globális stratégia fontosságát.

(2 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Strategy Shelved: The Collapse of Cold War Naval Strategic Planning

Könyv tartalma:

Mivel az amerikai stratégia (ismét) a nagyhatalmi versenyre összpontosít, a Strategy Shelved értékes elemzői visszatekintést nyújt a hidegháború korszakára, megvizsgálva az amerikai haditengerészet haditengerészeti stratégiai rendszerének felemelkedését és végső bukását a II. világháború utáni korszaktól 1994-ig. Steven T. Wills néhány fontos következtetést von le, amelyek relevánsak a napjainkban folyó stratégiai viták szempontjából.

Elemzése az 1970-es és 1980-as évekre összpontosít, mint arra az időszakra, amikor az amerikai haditengerészet stratégiai gondolkodását a vietnami konfliktus alatti stagnálás után újjáépítették, és amelynek csúcspontja az 1980-as évek tengeri stratégiája és az ahhoz kapcsolódó hatszáz hajóból álló haditengerészeti erőstruktúra volt. E korábbi rendszer összeomlását több hozzájáruló tényező azonosításával követi nyomon: az 1986-os Goldwater Nichols-törvény rendelkezései, az 1991-es első öbölháború utóhatásai, az 1990-es évek eleji forradalom a hadügyekben, valamint a hidegháború végét követő 1992-es változások a haditengerészeti hadműveleti vezérkarban. Mindezek a körülmények a meglévő haditengerészeti stratégiai rendszer aláásását szolgálták. A Goldwater Nichols-törvény a haditengerészetet közös irányítás alá rendelte, ami katasztrofális hatással volt az egyenruhás haditengerészeti stratégák hosszú ideje szolgáló kohorszára. Az első Öbölháború érvényesítette a hadsereg és a légierő hidegháborúban kidolgozott hadviselési koncepcióit, de nem a haditengerészet tengeri stratégiájának koncepcióit. A haditengerészet a hidegháború alatt végrehajtotta saját forradalmát a katonai ügyekben az AEGIS-hez hasonló rendszereken keresztül, de nem kapott elismerést ezekért az erőfeszítésekért. Végül, a haditengerészet (OPNAV) személyzetének 1992-es változásai az OPNAV költségvetési részlegének felhatalmazását szolgálták a stratégák rovására.

Ezek az intézkedések megalapozták egy harmincéves eszközstratégia alapjait, ahol a szolgálati költségvetések, a meglévő haderőstruktúra megőrzésére irányuló törekvés és a stratégiai jövőkép hiánya nemcsak a haditengerészet, hanem a közös haderő azon képességét is hátráltatta, hogy értelmes stratégiát hozzon létre a felemelkedő Kína és a revanchista orosz fenyegetés ellen.

Wills elemzését a haditengerészeti stratégiai dokumentumok 2007-es és 2015-ös visszatérésének értékelésével zárja, és a jelenlegi haditengerészeti stratégiák, köztük a legújabb, három szolgálatot érintő tengerészeti stratégia sikerének lehetőségeit latolgatja. Kutatásában széleskörűen felhasználja az elsődleges forrásokat, a szóbeli történeteket és a haditengerészeti dokumentumokat, hogy elmesélje, hogyan hozta létre az amerikai haditengerészet mindkét sikeres stratégiát, és hogyan vett részt a tengerésztisztek egy elkötelezett csoportja szorosan a létrehozásukban. Azt is elmagyarázza, hogy a hidegháború utáni korszakban hogyan sérült meg súlyosan a haditengerészet stratégiaalkotási képessége, sőt még a stratégiaírók képzésének folyamata is.