Streetwalking on a Ruined Map: Cultural Theory and the City Films of Elvira Notari
Giuliana Bruno a kultúraelmélet filmtörténeti jelentőségét hangsúlyozva gazdagítja a korai olasz filmművészet megértését, miközben "következtetéses sétákat" tesz a század első évtizedeinek olasz kultúrájában. Ez az innovatív megközelítés - a filmművészeti példák összefonódása az építészettel, a művészettörténettel, az orvosi diskurzussal, a fotográfiával és az irodalommal - a feminizmus által a filmtudomány számára támasztott kihívást kezeli, miközben felhívja a figyelmet a marginalizált művészekre.
E kritikai újratérképezés tárgya Elvira Notari (1875-1946), Olaszország első és legtermékenyebb női filmrendezője, akinek a nápolyi utcai életről szóló, a neorealizmus előfutárának számító, dokumentumfilm-szerű munkái a fasiszta rezsim alatti elfojtásáig nagy népszerűségnek örvendtek Olaszországban és az Egyesült Államokban. Mivel Notari filmjeiből ma már csak töredékek léteznek, Bruno a kulturális terep felidézésével világítja meg a filmrendező hozzájárulását a korai olasz filmművészethez. A városi filmkultúra intertextuális montázsa jön létre, amely egy nő szerelemről, erőszakról, szegénységről, vágyról és halálról alkotott nézeteit mutatja be.
Ez a panoráma a város külsejétől a test belsejéig terjed. A női filmkészítés és -recepció alternatív történetét visszakövetelve Bruno olyan kultúrtörténetet rajzol, amely meggyőzően érvel a filmnyelv térbeli, testi értelmezése mellett.
