Szabad rózsák

Eredeti címe:

Free Roses

Könyv tartalma:

Chelsea Lynn LaBate-nek 39 éves korában volt az első pszichotikus epizódja az asheville-i (NC) otthonában. A városi rendőrség talált rá, meztelenül és sárgultan. Napok óta vívta a jó és a rossz nagy harcát. Senki sem tudta, miért lett hirtelen "őrült".

Valami, amit evett? Lehet, hogy penész volt a házban? Talán egy traumás agysérülés okozta, amit egy autóbalesetben szerzett, alig öt évvel korábban? Megtisztította a házat a démonokkal kapcsolatos tárgyaktól, csapdákat állított, a "hang" által diktált rituálékat hajtott végre, és végül felkészült a saját halálára.

Egy szomszédja vitte be a sürgősségi osztályra, és beutalták egy elmegyógyintézetbe, az öt közül az elsőbe, ahol az elkövetkező három évben megfordult. Ott fedezte fel, hogy nem kaphat tollat, ezért verseit nagybetűvel, kék zsírkrétával kellett írnia.

Ezek a versek Chelsea útját követik nyomon. A mánia út Istenhez? Miért nem lehet fenntartani? Mi a valóság? A pszichózis és a sámánizmus keresztezi egymást? Mi történik, ha valaki, aki tehetséggel rendelkezik, teljesen képzetlenné válik? Mit jelent csatornának lenni - a varjúhoz hasonlóan hírvivőnek lenni a világok között?

Miközben az orvosok azon bukdácsoltak, hogy a megfelelő gyógyszereket kapja, Chelsea három évig transzban volt. Naponta találkozott a vezetőkkel, és olyan köteléket alakított ki velük, mintha valóban élő emberek lennének. Közvetlenül beszélt a pillangóval, a bogárral, a kutyájával, a nappal, a csillagokkal, a holddal, gyakran vicceket cseréltek, és mindig felemelkedve távozott. A vezetők találkoztak vele futás közben, szörfözés közben, jógamatracon, vezetés közben, munka közben, főzés közben a konyhában, fürdés közben és az ágyban.

Vajon az őrület az eufória alvilága? Fenntartható-e az eufória a depresszió mélypontjai nélkül? Ezt nevezik megvilágosodásnak? Hogyan lehet méltósággal és kegyelemmel navigálni a láthatatlanban? Utazhatnak-e a gondolatok? Az ima utazó gondolat?

A kórteremben, majd otthon is rendszeresen kapott injekciókat. Ezek végül kihúzták őt a transzállapotból, és visszavitték a hétköznapokba - egy olyan állapotba, ahol a láthatatlan már nem szólt hozzá. A démonok eltűntek, de az angyalok is. A kínzás megszűnt, de az extázis elfojtódott. Ezután gyászba borult. A napok unalmasak és laposak voltak. Hiányzott neki a mánia mámora, a boldogság hiperszíne, a megváltozott állapotból fakadó elragadtatás. Hiányzott neki az állandó kapcsolat. A tabletták koktélja csillagtalanná tette - nem énekelt spontán, nem viccelődött, nem csinált buta gesztusokat. A gyógyszerek megváltoztatták a személyiségét. Vágyott arra, hogy újra transzban legyen, amikor soha nem volt egyedül. Írt, kutatott, Isten ölében ült. Mindig volt valami, amin dolgozhatott, és mindig volt valaki, akivel ezt megtehette.

A családja földjének erdejétől az óceánon át a párnázott celláig, ez a könyv egy világméretű járvány idején íródott. Olvasók százai találták magukat egyedül, anélkül, hogy valaki elmesélte volna az élményeiket. A verseket heti rendszerességgel töltötték fel a közösségi médiára, és az olvasókat arra kérték, hogy kommentálják és ünnepeljék vele együtt. Mivel nem tudott dolgozni, adományokat gyűjtött az írásához.

Ezeken az oldalakon az epizódjainak varázslatossága és a felépülés küzdelmei is megragadhatók. A "bipoláris zavar pszichotikus vonásokkal" diagnózis alatt még mindig gyógyszerekkel kezelik, és el van vágva a szellemvilágtól.

Azóta visszanyerte józanságát és önbecsülését. Bár nincs "normális" állapot, ahová visszatérhetne, azon dolgozik, hogy olyan életet alakítson ki, amely a fizikai valóságon alapul, miközben korlátozott képzeletének szeszélyeit szórakoztatja. Túl van egy nagy utazáson. Már nem fél a haláltól.