Az 1970-es évek óta a keleti filozófia, különösen a buddhista hagyomány hatása a pszichoterápia területén igen mélyreható. A taoizmus nem volt ugyanilyen hatással a modern pszichoterápiás modellekre.
Mégis, már 1936-ban Alva LaSalle Kitselman, aki akkoriban a Stanford Egyetemen keleti nyelveket tanult, különös tekintettel a szanszkritra, elkészítette a taoista hagyomány klasszikus szövegének - Lao-ce Tao Teh King című könyvének - saját változatát. E klasszikusnak az ő változata - mint mondta - inkább újrafogalmazás volt, mintsem új fordítás az ősi kínai nyelvből. A könyv megjelenése után, és a Stanford egyik könyvtárosával való véletlen találkozás révén kezdett ráébredni, hogy a taoizmus és a taoista filozófia a terápia egyik formájaként is használható, mégpedig abban a formában, amelyet ő "nem-direktív terápiának" vagy "nem-direktív terápiának" nevezett.
Az 1950-es években Kitsleman "Egy ősi terápia" címmel hangos előadást tett közzé a Tao Teh King használatával szerzett korai tapasztalatairól. Az előadásban összehasonlította és szembeállította a taoista filozófia pszichoterápiában való alkalmazását Carl R.
Rogers "kliensközpontú terápiás" megközelítésével. A Tao Teh King Kitselman-féle változatának és felfedezésének új kiadása remélhetőleg valódi érdeklődést vált ki e klasszikus taoista szöveg bölcsességének és a modern pszichoterápiás módszereknek a kombinálása iránt. A.
L. "Beau" Kitselman figyelemre méltó ember volt, egy zseni, akinek érdeklődési köre a matematikától, a természettudományoktól és a számítógépes programozástól az emberi elme lehetőségeinek feltárásáig terjedt.
