Olvasói vélemények
Összegzés:A könyv kiegyensúlyozott és informatív történetet nyújt a New Orleans-i konföderációs szobrokról, feltárva jelentőségüket és eltávolításuk összefüggéseit. Értékes betekintést nyújt az emlékművek változó megítélésébe, és összekapcsolja a történelmi eseményeket a faji megbékélés kortárs kérdéseivel.
Előnyök:Kiegyensúlyozott történelmi beszámoló, élvezetes írói stílus, informatív és lebilincselő a New Orleans történelme és kultúrája iránt érdeklődők számára, jó kutatás és a témával kapcsolatban nyújtott kontextus.
Hátrányok:Az első fejezet nem meggyőző, érzékelhető elfogultság a déli férfiakkal szemben, problémák a bekezdésszerkezettel és az írás folyamatosságával.
(4 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Tearing Down the Lost Cause: The Removal of New Orleans's Confederate Statues
Könyv tartalma:
A Tearing Down the Lost Cause: The Removal of New Orleans's Confederate Statues James Gill és Howard Hunter megvizsgálja New Orleans bonyolult kapcsolatát a konföderáció polgárháború előtti és utáni történetével. A szerzők kéziratukat a város konföderációs szobrainak drámai eltávolításával nyitják és zárják.
A polgárháború előestéjén New Orleans sokkal inkább volt kozmopolita, mint déli, a bevándorlók, az északi születésű üzletemberek, valamint a fehér és fekete kreolok jelentős népességével. Az elszakadással és a háborúval kapcsolatban ambivalens volt a város, és megosztott hűséggel viseltetett a Konföderáció és az Unió iránt. New Orleans azonban 1880-ra Richmonddal vetekedett, mint az elveszett ügy bástyája. Appomattox után jelentős számú konföderációs veterán költözött a városba, ami az elitnek hátteret adott a konföderációs polgári kultúra kialakításához.
Bár joggal mondhatjuk, hogy a három konföderációs emlékmű és a fehér fajgyűlölő Liberty Monument mind ebből a veszélyes nosztalgiából született, a szerzők szerint mindegyik emlékmű a saját történetét testesíti meg, és a város és a kor tükre. A Lee-emlékmű a veteránok gyászát és az északiakkal való megbékélés vágyát fejezte ki, bár szigorúan a saját feltételeik szerint. A Davis emlékmű a Női Konföderációs Emlékmű Egyesület akaratát fejezte ki, hogy megszilárdítsa az elveszett ügyet és a déli hazafiságot. A Beauregard-emlékmű egy helyi hős előtt tisztelgett, de egyben a francia New Orleans hanyatlását és a növekvő amerikanizálódást is jelképezte. A Szabadság-emlékmű története során a fehér felsőbbrendűséget és a soha nem létező múlt ünneplésének kegyetlen képmutatását képviselte.
Miközben a könyv a négy emlékmű felemelkedésének és bukásának elbeszélése, egy történelmet megragadó városról is szól. Gill és Hunter inkább kontextualizálják ezeket a szobrokat, mintsem polarizálnak, és olyan embereket kérdeznek meg, akik mindkét oldalon állnak, köztük polgárokat, tudósokat, közértelmiségieket és Mitch Landrieu volt polgármestert. A szobrokat lencseként használva a szerzők egy lenyűgöző narratívát építenek fel, amely a város nagyobb kulturális történelmét adja.
