
Tempesta: Stormy Music in the Eighteenth Century
A tempesta kifejezés ebben a könyvben olyan zenére vonatkozik, amely a rémület és a káosz előidézése érdekében izgatott vagy erőszakos jellegzetességeket mutat, és olyan ötleteket tartalmaz, mint a gyors skálapasszázsok, hajtó ritmikai figurációk, erős hangsúlyok, teljes textúrák és erőteljes hangszerelés, beleértve a kiemelkedő rézfúvósokat és a timpani-t. Az ilyen típusú zenét a viharjelenetekhez használták, amelyek a 17.
és 18. századi operákban szinte kivétel nélkül természetfeletti eredetűek, valamint más ijesztő élményekhez, például üldözéshez, őrülethez és dühöngéshez. Ez a "viharos" zene a 18.
század végén egy sajátos stílus összetevőit képezte, amelyet a tudósok az utóbbi évtizedekben Sturm und Drang néven emlegetnek, a német irodalommal való kapcsolatra utalva, ami véleményem szerint nem hasznos és félrevezető.
Haydn úgynevezett Sturm und Drang-szimfóniái olyan jellegzetességeket mutatnak, amelyek nem különböznek az operáiban és egyházi zenéjében megjelenő viharok ábrázolásától, és nincs bizonyíték arra, hogy Haydn valamiféle személyes válságban szenvedett volna, vagy hogy a "korszellemre" reagált volna. Egyszerűen csak a stílus kifejezési lehetőségeit fedezte fel a drámai/retorikai hatás érdekében.
A tudósok már jó ideje elégedetlenek a kifejezéssel, de korábban senki sem javasolt alternatívát. A "tempesta" kifejezés tehát e zene minden megnyilvánulására vonatkozik, és ez a címke elismeri a stílus "viharos" eredetét, de azt is elismeri, hogy az ombra ellenpárjaként funkcionál. A tempesta nagymértékben hozzájárult a természetfeletti témájú operák folyamatos népszerűségéhez, és gyorsan átvándorolt a szakrális zenébe, sőt a hangszeres zenébe is, ahol az aktuális diskurzus részévé vált.
A zene nem pusztán a természetfelettit ábrázolja, hanem érzelmi reakciót vált ki a hallgatóból. A félelmet és a rémületet már korábban is a fenséges forrásaként azonosították, nevezetesen Edmund Burke által (megelőzve a német irodalmi Sturm und Drangot), és a század második felében a gótikus irodalom felemelkedése következett be. A természetfeletti továbbra is népszerű maradt a színházakban és az operaházakban, és a különleges zene, amely képes ilyen mértékű érzelmi reakciót kiváltani, erős eszköz volt a zeneszerzők kifejező eszköztárában.