The House at Sugar Beach: Egy elveszett afrikai gyermekkor nyomában

Olvasói vélemények

A The House at Sugar Beach Helene Cooper önéletrajzi regénye, amely Libériában töltött gyermekkorát, az ország történelmét és az amerikai-liberiai osztály tagjaként felnövő kiváltságos helyzetének dinamikáját vizsgálja. Az elbeszélés élénk személyes emlékeket, kulturális betekintést és történelmi kontextust tartalmaz, dokumentálva a társadalmi felfordulást, amely miatt családja az Egyesült Államokba menekült.

A könyv magával ragadó beszámolót nyújt Libéria történelméről és kultúrájáról, Cooper személyes élményeivel gazdagítva. A kritikusok nagyra értékelik az érzelmi mélységet, az élénk érzékletes részleteket, valamint a rabszolga-kereskedelemmel és annak Libériára gyakorolt hatásával kapcsolatos oktatási értéket. Sokan dicsérték a szerző azon képességét, hogy a személyes anekdotákat a szélesebb körű történelmi elbeszélésekkel fonja össze, ami egy megható és átélhető történetet eredményez.

Néhány olvasó a könyv egyes részeit érzelmileg távolságtartónak vagy a könyv elején lassúnak találta. Néhány kritika megemlítette a karakterek megkülönböztetésével kapcsolatos zavarokat, és leírta a túlzott érzelmi töltés időnként előforduló pillanatait, amelyek miatt az elbeszélés kevésbé volt magával ragadó. Panaszok érkeztek a papírkötésű kiadással kapcsolatos furcsa kötési problémákra is.

(258 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The House at Sugar Beach: In Search of a Lost African Childhood

Könyv tartalma:

Helene Cooper újságíró hazája, Libéria erőszakos múltját és az 1980-as katonai puccs hatásait vizsgálja ebben a mélyen személyes memoárban, amely a 2008-as National Book Critics Circle Award döntőjébe jutott.

Helene Cooper „kongói”, két libériai dinasztia leszármazottja - az első szabad embereket szállító hajóig vezethető vissza, amely 1820-ban New Yorkból indult útnak, hogy Monroviát alapítsa. Helene a Sugar Beachen nőtt fel, egy huszonkét szobás tengerparti kúriában. Gyermekkora tele volt szolgákkal, csillogó autókkal, egy spanyolországi villával és egy vidéki tanyával. Afrikai gyermekkora is volt, tele kopogós lábjátékokkal és forró paprikalevessel, szívemberekkel és neegee-vel. Amikor Helene nyolcéves volt, Cooperék befogadtak egy nevelt gyereket - ez a libériai elit körében bevett szokás volt. Eunice, egy bassa lány, hirtelen „Mrs. Cooper lányaként” vált ismertté.

A Cooper-lányok - Helene, a húga, Marlene és Eunice - évekig boldogan élvezték a gazdagság és az előnyök adta lehetőségeket. De Libéria olyan volt, mint a tűzhelyen hagyott, felügyelet nélkül hagyott fazék forró víz. És 1980. április 12-én egy csapat katona államcsínyt hajtott végre, meggyilkolták William Tolbert elnököt és kivégezték a kabinetjét. Coopperék és az egész kongói osztály üldözötté vált, bebörtönözték, lelőtték, megkínozták és megerőszakolták őket. Egy brutális nappali támadás után, amelyet katonák szedett-vedett csapata követett el, Helene, Marlene és édesanyjuk elmenekült Sugar Beachről, majd Libériából Amerikába. Eunice-t hátrahagyták.

Egy világgal arrébb Helene amerikai tinédzserként próbált beilleszkedni. Az Észak-Karolinai Egyetemen Chapel Hillben megtalálta szenvedélyét az újságírásban, és végül a Wall Street Journal és a New York Times riportere lett. A világ minden tájáról tudósított - kivéve Afrikából -, ahogy Libéria a háború sújtotta, harmadik világbeli pokollá változott.

2003-ban egy halálközeli élmény Irakban meggyőzte Helene-t, hogy Libéria - és Eunice - nem várhat tovább. A The House at Sugar Beach egyszerre mélyen személyes memoár és egy erőszakos és rétegzett ország vizsgálata, a tragédiáról, megbocsátásról és meghaladásról szóló könyv kíméletlen őszinteséggel és a túlélők szelíd humorával mesél. A könyv középpontjában pedig Helene Cooper hosszú hazautazásának története áll.