The Last Man by Mary Wollstonecraft Shelley, Szépirodalom, Klasszikusok

Olvasói vélemények

Mary Shelley „Az utolsó ember” című műve egy komplex apokaliptikus regény, amely a magány, a szerelem és az emberi lét témáit járja körül, miközben Lionel Verney történetét követi egy poszt-apokaliptikus világban. Míg egyes olvasók értékelik a filozófiai mélységet és az érzelmi visszhangot, mások kritizálják a terjedelmes és kanyargós elbeszélői stílust, unalmasnak és kevéssé lebilincselőnek találják.

⬤ Gazdag, költői próza, amely erős képeket és érzelmeket idéz.
⬤ Mély filozófiai témák, amelyek az emberi kapcsolatokat és az elszigeteltséget vizsgálják.
⬤ Történelmi jelentőség, mint a disztópikus fikció korai példája.
⬤ Egyesek szerint lebilincselő olvasmány, amely megragadja a kétségbeesés és az emberi tapasztalat lényegét.
⬤ A 19. századi irodalom és a romantikus értékek iránt érdeklődő olvasók számára vonzó.

⬤ Tömény és virágos nyelvezet, amely fárasztónak és elkalandozónak tűnhet.
⬤ A lassú tempó és a jelentős cselekményfejlődés hiánya néhány olvasó számára lehangoltsághoz vezet.
⬤ A modern olvasók nehezen találhatják meg a kapcsolatot az elavult nézőpontok és stílus miatt.
⬤ A sok szereplő és a kínzó részletességgel leírt események túlságosan megterhelhetik az elbeszélést.
⬤ Egyes kiadásokban hiányos a formázás és a szerkesztés.

(166 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Last Man by Mary Wollstonecraft Shelley, Fiction, Classics

Könyv tartalma:

Végül egy tágas barlanghoz értünk, amelynek boltíves kupolaszerű teteje volt. Egy nyílás a közepén beengedte az ég fényét; de ezt benőtte a bozót és az aljnövényzet, amely fátyolként hatott, eltakarta a napot, és ünnepélyes, vallásos árnyalatot adott a lakásnak. Tágas, majdnem kör alakú volt, egyik végén egy görög kanapé nagyságú, magasított kőszékkel.

Az egyetlen jele annak, hogy itt élet volt, egy kecske tökéletes, hófehér csontváza volt, amely valószínűleg nem vette észre a nyílást, amikor a fenti dombon legelt, és fejjel lefelé esett. E katasztrófa óta talán évszázadok teltek el; és a romot, amelyet a kecske odafent okozott, sok száz nyár alatt a növényzet növekedése helyrehozta. A barlang berendezésének többi része levélkupacokból, kéregdarabokból és fehér, hártyaszerű anyagból állt, amely hasonlított az éretlen indiai kukoricaszemeket védő zöld csuklya belső részéhez.

Elfáradtunk az e pont eléréséért folytatott küzdelemben, és leültünk a sziklás heverőre, miközben fentről eljutott hozzánk a birkaharangok csilingelése és a pásztorfiúk kiáltása. Végül barátom, aki felkapott néhányat a szétszórt levelek közül, felkiáltott: "Ez a Szibilla barlangja; ezek a Szibilla levelei".

Megvizsgálva azt találtuk, hogy az összes levél, kéreg és egyéb anyag írásjelekkel volt megrajzolva. Ami számunkra még meglepőbbnek tűnt, az az volt, hogy ezek az írások különböző nyelveken voltak megfogalmazva: néhány, a társam számára ismeretlen nyelven, ősi káldeus nyelven és egyiptomi hieroglifákon, amelyek olyan régiek, mint a piramisok.

Még furcsább volt, hogy némelyik modern dialektusban, angolul és olaszul volt. A gyenge fényben keveset tudtunk kivenni belőlük, de úgy tűnt, hogy próféciákat, nemrégen lezajlott események részletes leírását tartalmazzák; neveket, amelyek ma már jól ismertek, de modern koriak; és gyakran az ujjongás vagy a bánat, a győzelem vagy a vereség felkiáltásai voltak olvashatók a vékony, szűkös oldalakon.....