They Called Me Number One: Secrets and Survival at an Indian Residential School (Titkok és túlélés egy indián bentlakásos iskolában)

Olvasói vélemények

Bev Sellars „They Called Me Number One” című műve meghatóan tárja fel a kanadai bentlakásos iskolákban élő őslakos gyermekek traumatikus élményeit, részletesen bemutatva a kormánypolitika és az egyházi intézmények által okozott kulturális pusztítást. Sellars személyes elbeszélésén keresztül mutatja be az áldozattá válástól a megerősödésig vezető útját, felhívva a figyelmet a társadalmi igazságosság és a megbékélés szükségességére.

A könyvet éleslátónak, őszintének és jól megírtnak írják le. A kritikusok nagyra értékelik érzelmi mélységét és tisztaságát, és megjegyzik, hogy a könyv a bentlakásos iskolák rendszerének borzalmait mutatja be, miközben a rugalmasságot is ünnepli. Az őslakosok történelmének és kultúrájának megértéséhez nélkülözhetetlen olvasmánynak tartják. Sokan úgy vélik, hogy a könyvet tanítani kellene az iskolákban, és a megbékélés felé tett szükséges lépésnek tartják.

Néhány olvasó azt kívánta, hogy a személyes elbeszélés mellett több történelmi kontextus is szerepeljen benne. Néhányan nehéznek és nehezen olvashatónak találták a tartalmat a fájdalmas téma miatt, ami egyeseket visszatarthat a könyvvel való foglalkozástól.

(79 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

They Called Me Number One: Secrets and Survival at an Indian Residential School

Könyv tartalma:

Bev Sellars, a Xat'sull törzsfőnöke gyermekkorát egy egyházi fenntartású bentlakásos iskolában töltötte, amelynek célja az őslakos gyermekek "civilizálása" volt keresztény tanításokkal, a családtól és a kultúrától való kényszerű elszakítással és fegyelmezéssel. Ezenkívül Sellars ötéves korától kezdve két éven át el volt szigetelve a Coqualeetza Indián Turberkulózis Kórházban, Sardisban, Brit Kolumbiában, közel hat órányi autóútra otthonától. Ezeknek az élményeknek a traumája egész életében visszhangzott.

Az első teljes hosszúságú memoár, amely a Williams Lake-i (BC) Szent József Misszióból jelent meg, Sellars az iskolába járó nők három generációjáról mesél, nagyanyja és édesanyja személyes történetét a sajátjával összefonva. Mesél az éhezésről, a kényszermunkáról és a fizikai verésekről, gyakran bőrszíjjal, valamint a konformitás követelményéről egy kulturálisan idegen intézményben, ahol a gyerekeket bezárták és becsmérelték, ha nem voltak fehérek és római katolikusok.

Mint az őslakos gyerekek, akiket a törvény arra kényszerített, hogy Kanadában és az Egyesült Államokban iskolába járjanak, Sellars és a Szent József Misszió többi diákja is csak nyáron két hónapra, karácsonykor pedig két hétre mehetett haza. Az év többi részében az iskolában éltek, dolgoztak és tanultak. A St. Joseph's Mission a helyszíne Hubert O'Connor püspök vitatott és nagy nyilvánosságot kapott szexuális bűncselekményeinek, amelyek Sellars diákkorában, 1962 és 1967 között történtek, amikor O'Connor volt az iskola igazgatója. Az iskola bezárása után a környező rezervátumokból jöttek a kényszerből odajárók, és ablakokat törtek be, ajtókat és szekrényeket téptek ki a falból, és mindent összetörtek, amit csak lehetett. Dühük egyik napról a másikra romhalmazzá változtatta a szégyenletes emlékhelyet.

Ebben az őszinte és megrendítő memoárban Sellars megtörte a hallgatását az intézmény maradandó hatásairól, és ékesszólóan megfogalmazza saját útját a gyógyuláshoz.