Ülő kacsák Guadalcanalnál: Az amerikai haditengerészet katasztrófája a Savo-szigeti csatában a második világháborúban

Olvasói vélemények

A „Sitting Ducks at Guadalcanal” kritikái megosztott fogadtatásra világítanak rá: az egyik kritikus szerint a ténybeli hibák, az ismétlődő írásmód és a rossz szerkesztés miatt kiábrándító, míg a másik szerint a könyv részletes oknyomozó riport, de hiányzik belőle az elbeszélés folyamata és a téma újonnan érkező olvasói számára a hozzáférhetőség.

A könyv részletesen elemzi a Savo-sziget csatáját övező eseményeket és állításokat. Alaposan megvizsgálja az egyes parancsnokokat és szerepüket, és hatékonyan cáfol meg néhány, a csatával kapcsolatos mítoszt. Értékes referenciának tekinthető a témában már jártasak számára.

A könyv számos tárgyi tévedést tartalmaz, túlságosan terjedelmes és ismétlődő írást, és szenved a rossz szerkesztéstől. Az olvasók szerint nem lebilincselő és nem hozzáférhető, különösen azok számára, akik nem ismerik az eseményeket, és azt javasolják, hogy hasznos lenne egy kronologikus szerkezet és egy tárgymutató.

(2 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Sitting Ducks at Guadalcanal: The U.S. Navy's Disaster at the Battle of Savo Island in World War II

Könyv tartalma:

1942. augusztus 7-én az amerikai tengerészgyalogosok partra szálltak a Salamon-szigeteken, amelyet az amerikai haditengerészet hadihajói védtek. A kétéltű partraszállás volt a csendes-óceáni háború első nagy amerikai szárazföldi hadjárata, amelynek célja az volt, hogy megakadályozza a japánok tengeri és légi támaszpontok létesítését a szigetláncon, és szövetséges bázisokat hozzon létre a jövőbeli hadműveletekhez. A leghíresebb - és legkínzóbb - módon az invázió jelentette a hónapokig tartó guadalcanali hadjárat kezdetét. A váratlanul érkező japánok gyorsan átcsoportosultak, hogy augusztus 8-9-én éjjel tengeri ellentámadást indítsanak. Az eredmény a háború egyik legsúlyosabb amerikai tengeri veresége volt Pearl Harbor után.

A Savo-sziget első csatájának aprólékos, percről percre történő elbeszélésében Lawrence De Graw bemutatja a haditengerészet szerepét a guadalcanal-i partraszállásban, majd előkészíti a következő éjszakán bekövetkező tengeri összecsapást. Nyolcadikán az amerikai parancsnok a japán támadásoktól tartva és az üzemanyagszint miatt óvatoskodva visszavonta repülőgép-hordozóit, és hagyta, hogy cirkálói és rombolói - amelyek a kétnapos magas készültségben és harcban kimerültek - csak a legénységük felével működjenek. A haditengerészet nem tudott arról, hogy a japánok éjszakai harcra képezték ki magukat. Az amerikai hajók könnyű célpontok voltak, amikor a japán flotta átkelt a Savo sziget és Guadalcanal közötti "résen", és bejutott a "Vasfenék Sound" néven ismertté vált területre. Alig több mint harminc perc alatt a japánok három amerikai (és egy ausztrál) nehézcirkálót küldtek a fenékre, és három másik hajót megrongáltak. Az amerikai flotta belátható időre kivonult a területről, és korlátozta a napközbeni ember- és hadianyag-szállításokat, ami hozzájárult ahhoz, hogy a guadalcanal-i csata hosszú és kemény küzdelemmé váljon.

A Sitting Ducks at Guadalcanal a haditengerészet története, színes elbeszéléssel, amely a nagy képet, valamint az egyes hajók és tengerészek történeteit, valamint a csata alapos elemzését tartalmazza, és azt, hogy mi ment rosszul az amerikai haditengerészet számára Guadalcanal szigeténél.