Utak a római Egyiptom sivatagjaiban: Elemzés, atlasz, kommentár

Eredeti címe:

Roads in the Deserts of Roman Egypt: Analysis, Atlas, Commentary

Könyv tartalma:

Egyiptom a rómaiak alatt (Kr. e. 30-3. század) olyan időszak volt, amikor a helyi sivatagok példátlanul nagy aktivitást mutattak. A keleti sivatagban a sivatagi forgalom jelentős növekedését a birodalmi kutatás/fejtés és a Vörös-tengeri kikötőkbe és kikötőkből árut szállító karavánok okozták. A nyugati sivatagban a rugalmas tevék lassan a sivatagi utazások elsődleges teherállataivá váltak, lehetővé téve a karavánszerelők számára, hogy a korábban barátságtalan dűnéken keresztül meghosszabbítsák a napi menetelési távolságokat. A sivatagi úthálózatok régészete műholdas képalkotást, tájkutatást és hálózatelemzést használt fel a sivatagi úthálózatok pontosabb megrajzolására; azonban gyakran nehéz datálni az út menti létesítményeket, és így felmérni, hogy ezek a hálózatok hogyan fejlődtek az éghajlati, társadalmi és technológiai változásokra reagálva a kiterjedés és a sűrűség tekintetében.

A Roads in the Deserts of Roman Egypt című könyv a római Egyiptom sivatagi útjainak bizonyítékait vizsgálja, és értékeli a rómaiak befolyását az úthálózatra két kiválasztott sivatagi területen: a Keleti-sivatag középső és déli részén, valamint a középső Máramarikai-fennsíkon, és tárgyalja az úthasználatot befolyásoló földrajzi és társadalmi tényezőket a korszakban, bemutatva, hogy e területek római felügyelői figyelemre méltóan jól alkalmazkodtak a helyi sivatagi körülményekhez, javítva az utakat és fejlesztve az úthálózatot. A szerző a sivatagi utakat olyan lineáris folyosószerkezetekként értelmezi újra, amelyek a sivatagi tájban célszerű útvonalakat követnek, és legalább két, emberi forgalmat vonzó funkcionális csomóponton haladnak keresztül, legyenek azok vízforrások, mezőgazdasági területek, bányák/kereskedőházak, kereskedelmi csomópontok, katonai létesítmények vagy tényleges települések. A sivatagot átszelő "legkisebb ellenállás útvonala" koronként változott a rendelkezésre álló közúti infrastruktúrától és az alkalmazott teherállatoktól függően. A római közigazgatás Egyiptomban nemcsak a helyi sivatagi "csomóponti" hálózatok sűrűségét növelte, hanem megkönnyítette a tevekaravánokkal való belső kapcsolatokat is, és új csomópontok létrehozásával vagy a meglévő csomópontok kiépítésével átalakította a Szaharát, és így a sivatagi forgalmat ténylegesen felismerhető folyosókba terelte.

Jelentős, hogy nem minden egyiptomi sivatagi terület egyformán alkalmas az antropogén fejlesztésre, de szinte mindet optimalizálták így vagy úgy, és az utazók kényelmének és biztonságának növelése érdekében útépítéseket végeztek. Ennek megfelelően annak tanulmányozása, hogy a rómaiak hogyan alkalmazkodtak sikeresen a sivatagi utazáshoz, szélesebb körű jelentőséggel bír a sivatagok és a globális felmelegedés miatt folyamatban lévő terjeszkedés tanulmányozása szempontjából.