Úton kifelé, kapcsold le a villanyt: Poems

Olvasói vélemények

Marge Piercy legújabb verseskötetét érzelmi mélységéért, tisztaságáért és a szerelmet, az öregedést és a társadalmi kérdéseket körüljáró éleslátó témáiért dicsérik. Az olvasók nagyra értékelik Piercy őszinteségét, humorát, és azt a képességét, hogy személyes és politikai tapasztalatokra is képes reflektálni. A gyűjtemény régi és új rajongók körében egyaránt visszhangra talál, kiemelve a személyes megerősödést és az egyetemes tapasztalatokat.

A gyűjtemény megható, közérthető költészetet tartalmaz, amely a szerelem, az öregedés, a gyász és a politikai kérdések témáit járja körül. Piercy világos nyelvezete és személyes hangja megragadja az olvasók szívét. Sokan értékelik humorát és őszinteségét, valamint azt a képességét, hogy műveivel mély érzelmi reakciókat tud kiváltani. A gyűjteményt erőt adónak tartják, és továbbra is generációkon átívelően inspirálja az olvasókat.

Egyes olvasók a versekben szereplő különféle témák kombinációját időnként kissé szétesőnek találhatják. Lehet egyfajta nosztalgikus érzés is, amely nem minden olvasó számára rezonál, különösen azok számára, akik nem ismerik Piercy korábbi munkásságát. Összességében a kritikák minimálisak, inkább a gyűjtemény erősségeire koncentrálnak.

(16 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

On the Way Out, Turn Off the Light: Poems

Könyv tartalma:

Bőséges versek - közvetlen, őszinte és kinyilatkoztató -, amelyek a nyelvről, a természetről, az öregségről, a fiatal szerelemről, a zsidóságról és a jelenlegi politikáról szólnak, az egyik legolvasottabb és legcsodáltabb költőnk tollából.

„A szavak az én dolgom” - kezdi huszadik verseskötetét Marge Piercy, amely visszatekintés egy életre, amelyben tanult, szeretett, gyászolt és harcolt a jogfosztottakért, és előretekintés arra, hogy mit tartogat a jövő számára, családja és barátai számára, valamint küzdelmes országa számára. A nyitó részben Piercy mesél detroiti gyermekkoráról, az üres telkekről és a szedett-vedett gyerekekről, a bicikliről, amely szárnyakat adott neki, a tizennégy éves kori ambíciójáról, hogy minden tudást „felfaljon”, és egy túl korai házasságról („Az első házasságomat úgy öltöttem magamra, / mint egy fűzőt, amelyre sovány testemnek / nem volt szüksége”). Aztán átugrunk a jelenbe, az ő „alkonyzónájába”, ahol „megtanul csendben lenni”, megtanul dicsérni mindezek ellenére. Vannak vicces versek a gyógyszerreklámokról a szörnyű figyelmeztetésekkel, és néhány lehetséges pozitívum a halállal kapcsolatban: „Soha többé nem mosok...”. Van „vigasz a régi testekben / az egymásra találásban”, a társ melegségében - „Mindig meleg vagy: meleg kezek / sima hát, sima, mint egy burmai macska. / Napos idő odakint és bent.”.

Piercy régóta ismert politikai verseiről, itt pedig az illegális bevándorlókról, haldokló nyelvekről, feszült tájakról, abortuszról, elnöki beszédről szólnak a gondolatai. Vizsgálja a vallási ünnepek és a lelki mélység iránti nem hívő igényét, és a természeti világot végig méltatja. Az Úton kifelé, kapcsolja le a fényt újabb bizonyítéka Piercy nyelvi szeretetének és mesteri tudásának - megható, ösztönző, vicces és tele van az élet dolgaival.