Valaki, akit ismertem - A Richard and Judy Book Club Pick 2019

Olvasói vélemények

A könyv Wendy Mitchell mélyen megindító és mélyreható memoárja, amelyben megosztja személyes tapasztalatait és a korai demenciával való együttélés kihívásait. Sok olvasó tanulságosnak, inspirálónak és hasznosnak találta a demencia személyes szemszögből történő megértéséhez, értékes betekintést nyújtva a betegségben érintettek gondozóinak és szeretteinek.

A próza szépen megírt és magával ragadó, személyes és tanulságos képet nyújt a demenciával való együttélésről. Az olvasók nagyra értékelik a betegség érzelmi és gyakorlati aspektusainak megismerését, a függetlenség megőrzésére való bátorítást és a nyílt kommunikáció értékét. A könyv azért is figyelemre méltó, mert reményt és pozitív szemléletet nyújt az öregedésről és az élet kihívásaival való megbirkózásról.

Egyes olvasók érzelmi kihívásnak találhatják a témát, mivel a demenciával kapcsolatos nehéz témákat tárgyal. Néhány kritika szerint több megvalósítható tanácsot vagy megosztott tapasztalatot vártak volna kifejezetten az ápolók számára, bár összességében a könyvet dicsérik az éleslátásáért.

(571 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Somebody I Used to Know - A Richard and Judy Book Club Pick 2019

Könyv tartalma:

Wendy Mitchellnek elfoglalt munkája volt a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál, egyedül nevelte két lányát, a hétvégéket pedig futással és hegymászással töltötte. Aztán lassan köd telepedett az elméje mélyére, amelyet egykor oly jól ismert, és elhomályosította a körülötte lévő világot. Akkor még nem tudta, de a demencia kezdett elhatalmasodni rajta. 2014-ben, ötvennyolc éves korában fiatal Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála.

Mitchell megosztja kognitív hanyatlásának szívszorító történetét, és azt, hogyan küzdött a betegség elhárításáért. Félelmetes és kiismerhetetlen volt, hogy mi vár rá a diagnózis után, de Mitchell elszánt és találékony volt, és megfogadta, hogy addig, amíg csak tud, túljár a betegség eszén.

Ahogy Mitchell megtanulta elfogadni az új életét, úgy kezdett az állapotára ajándékként tekinteni, egy lehetőségként, hogy új szemmel tapasztalja meg a világot, és megtalálja a saját útját, hogy változtasson a dolgokon. Napfényes szemlélete még most is megmaradt: Idejét az orvosok, gondozók és más demenciával élő emberek oktatására fordítja, segítve ezzel az alattomos betegséget övező megbélyegzés csökkentését.

Mitchell még mindig önállóan él, de már Post-it-cetliket és technológiát használ, hogy emlékeztesse magát a rutinjaira, és létrehozott egy „emlékszobát”, ahol felcímkézett fényképeket mutat be a lányairól, barátairól és különleges helyekről. Ez az a szoba, ahol nyugodtnak és boldognak érzi magát, különösen azokon a napokon, amikor a köd lecsapódik.