Olvasói vélemények
Összegzés:A könyv átfogó áttekintést nyújt a német nyelvű népek hadtörténetéről az elmúlt 500 év során. Míg sok olvasó nagyra értékeli a mélységét és tudományos alaposságát, mások kritizálják a sűrű írásmódot és néhány figyelemre méltó ténybeli hibát. A könyv a témák széles skáláját öleli fel, beleértve a katonai technológiát, a toborzást és a társadalmi-politikai összefüggéseket, de szervezése és az illusztrációk bevonása vegyes visszajelzéseket váltott ki.
Előnyök:Alapos kutatás, a hadtörténelem 500 évének átfogó lefedése, éleslátó perspektívák, jól megírt, különböző katonai és társadalompolitikai témákat tartalmaz, és jól tartalmazza a svájci történelmet.
Hátrányok:Sűrű és igényes írásmód, néhány ténybeli pontatlanság, a mellékelt ábrák és térképek hiánya, amelyekre hivatkozni kellett volna, és egyes olvasók számára ismétlődőnek vagy szervezetlennek tűnhet.
(14 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Iron and Blood: A Military History of the German-Speaking Peoples Since 1500
Könyv tartalma:
Az elismert A harmincéves háború és Az Európa szíve című könyvek szerzőjétől, a német hadtörténelem és a német militarizmusról a Poroszország felemelkedése és a világháborúk előtt kialakult előítéletek mesteri, mérföldkőnek számító újraértékelése.
A német hadtörténelmet általában úgy tekintik, mint egy feltartóztathatatlan menetelést Poroszország felemelkedéséhez és a két világháborúhoz, a militarizmus által kikövezett utat, és az eredményt egy sajátosan német hadviselési módnak. Peter Wilson megkérdőjelezi ezt a narratívát. Ha Poroszországon túlra tekintve a német nyelvű Európára az elmúlt öt évszázadban, Wilson kevés egyedit vagy eleve elrendeltet talál a német militarizmusban vagy hadviselésben.
A Vas és vér a Szent Római Birodalom megszilárdulásából indul ki, amely új mechanizmusokat hozott létre a csapatok felállítására, de a viták diplomáciai rendezésére is. Mind a birodalom, mind a Svájci Konföderáció nagyrészt védelmi jellegű volt, míg a németek külföldi háborúkban való részvétele legtöbbször szövetségesekkel partnerségben történt. Közép-Európában az elsődleges agresszor nem Poroszország, hanem az osztrák Habsburg-monarchia volt, Ausztria ereje azonban nagyban köszönhető annak, hogy képes volt szövetségeseket szerezni. Poroszország eközben befektetett a militarizációba, de még jócskán a tizenkilencedik században is fenntartott egy részmunkaidős hadsereget. A hagyományos milíciára támaszkodó Svájc mellett mindkét állam jól példázza a német katonai hatalmon belül régóta fennálló polgári elemet.
Csak Poroszország 1871-es, Franciaország felett aratott váratlan győzelme után kezdtek a németek és a kívülállók is hinni a németek hadviselési adottságában - a nagy sebességű, nagy intenzitású harcok különleges képességében, amely képes volt legyőzni a számbeli hátrányt. Két világháború kellett ahhoz, hogy a német katonai zsenialitás tévhite lelepleződjön. Wilson szerint azonban még ma is félreértik Németország stratégiai helyzetét. A ma már a béke bástyájának tekintett ország társaihoz képest sokat költ a védelemre, és mélyen befektetett a kényszerítő erő kevésbé kinetikus kortárs formáiba.
