Végső meghajlás a sárgapofáért: Tánc a szándék és a hatás között

Olvasói vélemények

A kritikák kiemelik, hogy Phil Chan „Final Bow for Yellowface” című írása fontos és éleslátó olvasmány a művészeti élet minden szereplője számára, különösen az ázsiaiak ábrázolásával kapcsolatos reprezentációs és kulturális érzékenységgel kapcsolatos kérdések tekintetében. A könyv a rasszizmusról és a kulturális kisajátításról szóló értelmes viták mellett érvel, gyakorlati megoldásokat kínál, miközben elismeri e kérdések összetettségét. Számos kritikus úgy jellemzi, hogy a könyv elengedhetetlen olvasmány az iparági szakemberek számára, tele személyes elbeszélésekkel és a társadalmi változások előmozdítására irányuló stratégiákkal.

A könyv jól megírt, informatív, és gyakorlati meglátásokat és stratégiákat kínál a rasszizmus és a kulturális kisajátítás kezeléséhez a művészetekben. Az azonnali felmondás helyett fontos vitákra ösztönöz, így kiváló forrás a művészeti közösség különböző szakemberei számára. A recenzensek nagyra értékelik, hogy a kulturális érzékenységre és a reprezentációra összpontosít, és sokan úgy vélik, hogy a könyv tanulságos és szükséges a művészetekben folyó kortárs párbeszédhez.

Néhány olvasó úgy érezheti, hogy a könyv az ázsiai kultúrára való összpontosítása hasznos ugyan, de nem fedi le szélesebb körben a kulturális kisajátítás kérdéseinek szélesebb spektrumát. Enyhe aggodalomra ad okot az is, hogy a könyv nem javasol radikális átalakításokat, amire néhány olvasó számíthat.

(11 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Final Bow for Yellowface: Dancing between Intention and Impact

Könyv tartalma:

Ki gondolta volna, hogy egy rövid beszélgetés a New York City Balett művészeti igazgatójával, Peter Martins-szal megváltoztatja az amerikaiak kedvenc ünnepi balettjéhez való hozzáállásunkat, és katalizátorként szolgál arra, hogyan beszéljünk a fajról Amerikában? Phil Chan, a művészetek szószólója és a Final Bow for Yellowface társalapítója beszámol arról, hogy milyen utat járt be a faji, reprezentációs és befogadási kérdésekről szóló beszélgetések során, amelyek egy rövid tánc - a Diótörő kínai variációja - bemutatásából adódtak.

Új szókészlettel felvértezve beszámol arról, hogyan dolgozott és milyen buktatókat okozott, amikor a Salt Lake City-i Ballet Westnek tanácsot adott egy 1925-ben készült, elveszett Balanchine-mű, a Le Chant du Rossignol bemutatásával kapcsolatban. Chan találkozik az orientalizmussal, a kulturális kisajátítással és a sárgafejűséggel, és első kézből tapasztalja meg egy régi világbeli arisztokratikus táncforma folyamatos fejlődését egy újvilági demokratikus környezetben.

Mesélőként Chan a tánc és a kínai-amerikai történelem, személyes anekdoták és a legjobb gyakorlatok keverékét mutatja be, amelyet bármely hivatásos művészeti szervezet használhat a faji kérdésekben való eligazodáshoz, miközben felvázolja azt az alapvető utat, amelyet az amerikai balettnek be kell járnia ahhoz, hogy szeretett művészeti formánk életben maradjon a 21. század egyre sokszínűbb közönsége számára.