Vietnam: Hosszú utam hazafelé

Olvasói vélemények

Douglas Schanzenbach „Vietnam: Hosszú utam hazafelé” című könyvében a vietnámi háborúról költői nyelven, a személyes meglátásokat és a történelmi kontextust ötvöző, összetett elmélkedés olvasható. A gyűjtemény mind a veteránok, mind a civil olvasók körében visszhangra talál, és hangsúlyozza a háború érzelmi és pszichológiai hatásait.

A versek egyszerre éleslátóak és felidéző erejűek, megragadva a vietnami háború és a szerző tapasztalatainak összetettségét. Az olvasók értékelik az érzelmek mélységét, a nyelvhasználatot és a történelmi tisztánlátást. A katonasághoz kötődők különösen tartalmasnak találják, és azt javasolják, hogy a könyv katonai háttér nélkül is élvezhető.

Néhány olvasó kifejti, hogy a verseket a harcosok számára nehéz lehet értelmezni a háború alatti összpontosítás miatt. Emellett az egyik kritika szerint a gyűjtemény a katonai költészet „mocsara”, ami arra utal, hogy a versek időnként rendezetlenek vagy nyomasztóak lehetnek.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Vietnam: My Long Journey Home

Könyv tartalma:

A könyv a vietnami konfliktus feltárása az én személyes tapasztalataim alapján. Tekintettel az időre és az eseménytől való távolságra, a perspektíva világosabbá válik.

Két kormány, Lyndon Johnson és Richard Nixon kormánya hazudott, elferdítette és éveken át meghosszabbította a háborút, ami több ezer halottat és sebesültet eredményezett. A kabinet tagjai, mint McNamara és Kissinger, közvetlenül vétkesek voltak az amerikai közvélemény félrevezetésében az ottani hadműveletek sikerességét illetően. Talán a legtragikusabbak a kormánytisztviselők és kongresszusi tagok megállás nélküli látogatásai voltak Vietnamban.

Őket ünnepelték, züllöttek és hazudtak nekik.

Az ezt követő sajtótájékoztatóik mindig a haladás és a győzelem rózsás képét festették le. A CIA már 1965-ben azt jelentette, hogy a konfliktus megnyerhetetlen.

Ennek a konfliktusnak több egyedülálló tulajdonsága is volt. Bár csak minden ötödik katona kapott harci szolgálatot, nem voltak "biztonságos" vagy "hátsó" területek. Senki sem engedhette meg magának azt a luxust, hogy biztonságban érezze magát.

A tábornokokat egyéni alapon váltották be és ki az országból. Amikor a bevetésünk véget ért, repülőgépre ültettek minket, és órákkal később már vissza is értünk a BIG PX országába, kevés vagy semmilyen dekompressziós idővel. A halottak elszállításának logisztikája olyan hatékony volt, hogy szinte soha nem volt lehetőség elbúcsúzni, leróni a tiszteletet, feldolgozni a veszteséget.

A konfliktus talán két legkülönlegesebb eleme az volt, hogy soha nem vesztettünk csatát, de elvesztettük a háborút, valamint az, hogy minden este élő háborús közvetítéseket láthattunk az amerikai televíziókban. Ez utóbbi tény nyomást gyakorolt a MACV-re, hogy kitaláljon olyan híreket, mint a holttestek száma, a felgyújtott karámok, a lombtalanítás hektárjai és az Agent Orange gallonjai.

Ebben a cirkuszban az amerikai harcoló ember harcosként, hazafiként és ellenálló képességgel tűnt ki az elszánt és ügyes ellenséggel szemben. Miután visszatértek az USA-ba, sokan traumát és vitriolt éltek át a repülőtereken és az utcai tüntetéseken. Az Agent Orange és a PTSD együttesen több vietnami veterán halt meg öngyilkosságban, mint ahányan a konfliktus alatt meghaltak.

Az ország hajléktalan népességének még ma is körülbelül 20 százaléka vietnami veterán.

A gyógyulás a vietnami emlékművel (a fallal) kezdődött, és a Honor Flight programmal vett némi lendületet. Fél évszázaddal később elkezdtük a gyógyulást.