Olvasói vélemények
Összegzés:Joe Queenan „Red Lobster, White Trash and the Blue Lagoon” című könyve az amerikai popkultúra különböző elemeit kritizálja, gyakran humorosan szúrja ki a középszerűséget és a rossz ízlést. Miközben a könyv sok nevetést okoz azoknak, akik értékelik cinikus stílusát, kritikát is kap negatívsága, mélységének hiánya és a kritizált témákat kedvelő olvasók elidegenedésének lehetősége miatt.
Előnyök:⬤ Rendkívül vicces, sok nevetős pillanattal.
⬤ Szellemes, okos próza, amely éles kritikát fogalmaz meg a populáris kultúráról.
⬤ Az olvasók élvezik Queenan egyedi látásmódját, és gyakran szórakoztatja őket az általa felvetett témák abszurditása.
Hátrányok:⬤ Az erős cinizmus elriasztja a nem hasonló beállítottságú olvasókat.
⬤ A gyakori negativitás a monotonitás érzetéhez vezet, és egyes olvasók úgy érzik, hogy kimeríti őket a sértések sorozata.
⬤ A könyvből hiányzik a mélység annak magyarázata, hogy MIÉRT tartják a dolgokat rossznak, így elszalasztja az értelmes kritika lehetőségét.
(52 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Red Lobster, White Trash, & the Blue Lagoon: Joe Queenan's America
Könyv tartalma:
Joe Queenan kritikus tizennégy éven át úgy sétált el a New York-i Winter Garden Színház mellett, hogy egyszer sem gondolt arra, hogy bemegy a Macskák című előadásra. Egy végzetes 1996.
márciusi délutánon azonban, miután megunta reménytelenül elitista életmódját, úgy döntött, hogy vesz egy félárú jegyet, és megnézi Andrew Lloyd Webber rekordokat döntögető zsonglőrdarabját. Nem, nem számított arra, hogy a musical jó lesz, de bizonyára voltak határai annak, hogy mennyire lehet rossz. Itt Queenan tragikusan tévedett.
A Cats, vagyis az, hogy milyen lenne a Grease, ha az összes szereplő KISS-nek öltözne, végtelenül idiótább volt, mint azt valaha is elképzelte.
Most mégis átlépte a Rubicont. Queenan önkéntelenül egy gyötrelmes személyes furcsaságba kezdett: 18 hónapos ereszkedés az amerikai populáris kultúra szakadékába.
Eleinte Queenan a dolgokat pont olyan szörnyűnek találta, mint amilyenre számított. A Carnegie Hall templomát bemocskoló John Tesh az Eiffel-torony árnyékában libbenő Adolf Hitlerre emlékeztette. A Celesztin prófécia és A lovas suttogó elképesztően kreténnek bizonyult.
Az idősek látványa pedig, akik a nehezen megkeresett aprópénzeiket adták oda Joe Pesciért a Gone Fishin' című filmben, annyira meghatotta Queenant, hogy a színház előtt kezdett álldogálni és visszatérítést osztogatni a távozó vendégeknek. De aztán valami furcsa dolog történt. Queenan elkezdte élvezni a Barry Manilow-koncerteket.
Megnézte Julie Andrews-t, Liza Minnellit és Raquel Welch-et a Victor/Victoria című előadásban. Kedves dolgokat mondott Larry Kingről és Charles Grodinról a heti TV Guide rovatában.
Órákat töltött a televízió előtt, és a Walker: Texas Ranger különleges, kétórás epizódjait nézte. Tényleg megrendelte a rettegett zuppa toscana-t az Olive Gardenben. És ami a legijesztőbb, kezet fogott Geraldo Riverával.
Hogy Queenan végül hogyan szökött meg a kulturális forró zónából, és hogyan tért vissza a civilizációba, az egy olyan szívmelengető, lenyűgöző és életigenlő epikus történet, mint Robinson Crusoe, Marco Polo kalandjai, Gulliver utazásai és a Svájci család Robinsonja.
Nos, majdnem.
