Worst-Case Economics: Szélsőséges események az éghajlatban és a pénzügyekben

Olvasói vélemények

Frank Ackerman „Worst Case Economics” című írása az éghajlatváltozás kezeléséhez szükséges politikai változtatások sürgős szükségességét tárgyalja, hangsúlyozva a hagyományos gazdasági modellek elégtelenségét a szélsőséges események és kockázatok kezelésében. A könyv forrásként szolgál mind a politikai döntéshozók, mind a nagyközönség számára, elősegítve az éghajlati kockázatokkal kapcsolatos gazdasági kihívások mélyebb megértését.

⬤ Világos és közérthető írás; a kulcsfogalmak bemutatása során kerüli a szakzsargont.
⬤ Alapos elemzést nyújt az éghajlatváltozással kapcsolatos gazdasági kérdésekről.
⬤ Határozott felhívás az azonnali politikai válaszlépésekre az éghajlati katasztrófák megelőzése érdekében.
⬤ Átfogó bibliográfiát tartalmaz a további olvasáshoz.
⬤ Az olvasókat az aktuális eseményekre való utalásokkal és párhuzamokkal vonja be a témába.

⬤ Egyesek számára az üzenet sürgőssége nyomasztó lehet.
⬤ A kritikusok vitathatják Ackerman javasolt változtatásainak megvalósíthatóságát.
⬤ A klímaváltozás politikai aspektusa nem biztos, hogy minden olvasónak tetszeni fog.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Worst-Case Economics: Extreme Events in Climate and Finance

Könyv tartalma:

Miért jelentenek az éghajlati és pénzügyi válságok ilyen szélsőséges kockázatot? És mi kell ahhoz, hogy hatékonyan reagáljunk ezekre a kockázatokra? A szélsőséges időjárási események - viharok és tengerszint-emelkedés, hőhullámok, aszályok és árvizek - egyre gyakoribbnak és szélsőségesebbnek tűnnek, miközben a tudósok még nagyobb éghajlati kockázatokra figyelmeztetnek. A 2008-as pénzügyi csődök a piacgazdaság feltételezett hatékonyságának megcsúfolása. Mindez nem lenne lehetséges a hagyományos közgazdaságtan által elképzelt világban - a fokozatosság, az egyensúly, a jól tájékozott racionalitás és a láthatatlan kéz által adott, mindenki számára előnyös megoldások képzeletbeli földjén.

A pénzügyi piacok fellendülésének és összeomlásának kiszámíthatatlan ritmusát vagy a befektetők tömeges követésének mintáival, vagy a vagyon egyenlőtlen eloszlásával (és a legnagyobb befektetők piacokra gyakorolt hatásával) lehetne magyarázni. Az éghajlati válságok tükrözik azt a tényt, hogy a természeti rendszerek elérhetik a fordulópontokat vagy a kritikus átmeneteket, ahol a fokozatos változás átadja a helyét a nagyszabású diszkontinuus változásoknak. Az éghajlatváltozás közgazdaságtana elmaradt a tudománytól, és alulbecsülte a probléma súlyosságát és a válság valószínűségét.

Bár az éghajlati és a pénzügyi szélsőségek okai eltérőek, a közpolitikára gyakorolt hatásukban sok a közös vonás. A különböző méretű szélsőséges események gyakorisága azt jelenti, hogy nem lehet megjósolni a jövőbeli válságok várható méretét. A kockázatkerülés hagyományos megközelítése nem képes figyelembe venni a pénzügyi piacok hosszú távú mintáit. A kockázat jobb elméletei elővigyázatosabb megközelítést igényelnek mind a pénzügyi, mind az éghajlat-politikában. Azokban a gyakori esetekben, amikor a lehetséges kimeneteleknek ismeretlen a valószínűsége, a legjobb politika a legrosszabb hiteles forgatókönyvön alapul. Amikor egyetlen katasztrofális kockázat mindenki figyelmét magára vonja, a II. világháborúhoz hasonló, "a költségek nem számítanak" típusú mozgósítás a megfelelő válasz. A szélsőséges kockázatokra adott tökéletes válaszokra nincs recept, de vannak fontos iránymutatók, amelyek a jobb válaszok felé mutatnak.