Zachary Taylor és Millard Fillmore elnökségei

Olvasói vélemények

A könyv Zachary Taylor és Millard Fillmore elnökségét vizsgálja, megvilágítva szerepüket az amerikai történelem viharos időszakában, amelyet az elszakadás veszélye és a rabszolgaságról szóló vita jellemzett. Bár a könyv alaposan bemutatja a politikai környezetet és a kormányzásuk idején történt eseményeket, egyes olvasók szerint az írásmód nehézkes és túlságosan részletes.

A könyv jól megalapozott és alapos történelmi kontextust nyújt, így informatív az amerikai politikatörténet iránt érdeklődők számára. Jelentős betekintést nyújt Taylor és Fillmore életébe és kihívásaiba, valamint koruk társadalmi-politikai dinamikájába. Sok olvasó értékeli a korszak eseményeivel kapcsolatos részletek mélységét.

Számos kritika kritizálja a könyvet az írói stílusa miatt, nem jól megírtnak és túlságosan részletezőnek, az unalomig menőnek írva le. Egyes olvasók úgy érzik, hogy a könyvből hiányzik az érzelmi kötődés a témák iránt, így inkább tűnik a kongresszusi eljárások száraz elbeszélésének, mint életrajznak. A más elnöki életrajzokkal való összehasonlítás magasabb elvárásokat eredményezett, amelyeknek ez a könyv néhány alkalmi olvasó számára nem felel meg.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Presidencies of Zachary Taylor and Millard Fillmore

Könyv tartalma:

Ebben a könyvében Elbert B. Smith élesen ellentmond a Taylor és Fillmore, a tizenkettedik és tizenharmadik elnök (1848 és 1853 között) hagyományos értelmezésének. Meggyőzően érvel amellett, hogy a rabszolgatartó Taylor - és nem John C. Calhoun - volt a déli rabszolgatartó érdekek reális védelmezője, és hogy Taylor semmit sem tett az 1850-es kiegyezés megakadályozására. Bár Taylor ellenezte a kérdések egyetlen kompromisszumos törvényjavaslatban való egyesítését, amelyet a szélsőségeseknek megfelelő módosítások nélkül nem lehetett elfogadni, jóváhagyta volna a Kompromisszum különböző részeit, amelyeket végül különálló intézkedésekként fogadtak el.

A legtöbb történész azt írta, hogy Taylor halála és Fillmore hivatalba lépése hirtelen változást eredményezett az elnöki politikában, de Smith úgy véli, hogy a folytonosság dominált. Taylor azt akarta, hogy az ellentmondásokat külön törvényjavaslatokként vitassák meg és járjanak el. Fillmore segített ennek megvalósításában. Taylor kész volt megvédeni Új-Mexikót Texas ellen. Fillmore 750 további katonát rendelt Új-Mexikóba, és nyilvánosan bejelentette, hogy ő is ezt fogja tenni. Taylor azt akarta, hogy Kalifornia és Új-Mexikó legyen önálló állam, a rabszolgasággal kapcsolatos önrendelkezéssel. A kongresszus külön intézkedésként elismerte Kaliforniát, és megőrizte az életképes Új-Mexikót, mint olyan területet, amely felhatalmazást kapott arra, hogy saját maga döntsön a rabszolgaságról.

Mivel az 1851-es déli választásokon az elszakadás hívei a mérsékeltekkel szemben álltak, Fillmore-nak választania kellett az alkotmányos esküje és az új szökevény rabszolgatörvénnyel szembeni személyes ellenszenve között. Támogatta a törvényt, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a déli mérsékeltek még néhány évig hatalmon maradjanak. Valójában azonban erőfeszítései révén egyetlen rabszolgát sem sikerült visszaszereznie. Smith szerint Fillmore legsúlyosabb hibája az volt, hogy 1852-ben nem volt hajlandó magát egy újabb ciklusra jelölni.

Smith azt állítja, hogy Taylort és Fillmore-t súlyosan félreismerték és alulértékelték. Szörnyű nemzeti válsággal néztek szembe, és minden felelősséget vállaltak anélkül, hogy meghátráltak volna, vagy másra hárították volna a felelősséget.