A földközi-tengeri légiháború története, 1940-1945, 2. kötet: Észak-afrikai sivatag, 1942 februárja - 1943 márciusa

Olvasói vélemények

A könyv kiváló és részletes beszámolót nyújt a második világháború alatti földközi-tengeri légi harci műveletekről, amely az 1942 februárjától 1943 márciusáig tartó időszakot öleli fel. Nagyra értékelik az információk mélysége és a rendszerezés miatt, de egyes kritikák rámutatnak olyan problémákra, mint az ismétlések, a stratégiai meglátások hiánya és a szerkesztési hibák.

⬤ A földközi-tengeri légiháború rendkívül részletes és átfogó lefedése
⬤ jól szervezett fejezetek
⬤ értékes frissítések a korábbi művekből
⬤ nélkülözhetetlen referencia a történészek és a rajongók számára
⬤ különböző szerzők meglátásait tartalmazza
⬤ alapos bibliográfiai források
⬤ magas színvonalú elbeszélés
⬤ jelentős új információk.

⬤ Ismétlődő tartalom
⬤ hiányzik a taktikák és stratégiák átfogó elemzése
⬤ néhány elbeszélői következetlenség és elszigetelt probléma
⬤ nem olyan szigorúan szerkesztett, mint a korábbi kötetek
⬤ tipográfiai hibák jelenléte
⬤ a fényképek és feliratok minősége javítható
⬤ egyesek száraznak és túlságosan részletesnek találták az alkalmi olvasók számára.

(33 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A History of the Mediterranean Air War, 1940-1945, Volume 2: North African Desert, February 1942 - March 1943

Könyv tartalma:

A sorozat első kötete az észak-afrikai nyugati sivatag feletti légi háború első 19 hónapjával foglalkozott. Ez a kötet akkor folytatja a történetet, amikor a 8. hadsereg a keresztes hadműveletben elért kemény sikereket követően visszaszorult a Gazala térségébe, nagyjából félúton a líbiai ciprusi/tripolita határ és az egyiptomi határ között.

A 8. hadsereg 1942. júniusi katasztrofális vereségét és Tobruk fontos kikötőjének és erődjének elvesztését megelőző szünetről szól. Részletesen megvizsgálja a szövetséges légierő költséges erőfeszítéseit a visszavonuló brit és nemzetközösségi csapatok védelmére és annak megakadályozására, hogy a visszavonulás megfutamodássá váljon. Ugyanígy az El Alamein térségében a vonal stabilizálása során folytatott súlyos harcokat is. Ezt az időszakot némileg enyhítette a nyugati sivatagi légierő számára, hogy végre megérkeztek az első Spitfire-ek. A hadsereg és a légierő ezt követő megerősítése, valamint az új parancsnokok a szárazföldön azt eredményezték, hogy Rommel s Deutsche Afrika Korps szeptember elején Alam el Halfa-nál, majd októberben az El Alamein-i csúcscsata során ismét átfogó vereséget szenvedett.

A szövetséges légi erők, amelyekhez most már az Egyesült Államok hadseregének első egységei is csatlakoztak, egyre nagyobb fölénybe kerültek a tengelyhatalmakkal szemben. Az olasz-német erők hosszú, meglehetősen lassú üldözése Líbián keresztül, beleértve Tripoli elfoglalását, majd az 1943. március végi dél-tunéziai áttörést. Ez tette lehetővé a tunéziai szövetséges erőkkel való összekapcsolódást (amelyek történetét a 3. kötetben ismertetjük). Ebben a kötetben a sivatagi hadjárat néhány nagy vadász-ászának, például Jochen Marseille és Otto Schulz a Luftwaffe, Franco Bordoni-Bisleri a Regia Aeronautica, valamint Neville Duke, Billy Drake és Eddie Edwards a Nemzetközösség légierejéből követik a sorsát.

Bár a folyamatosan mozgó frontvonalak feletti harcok képezik e könyv fő elbeszélői részét, természetesen nem hanyagolják el a szövetségesek és a tengelyhatalmak éjszakai bombatámadásait és a tengeri erőkkel a Földközi-tengeren együttműködő századok tevékenységét sem.”.