Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.
Rendering French Realism
A realista regényeket általában a világ valósághű ábrázolásának tekintik, és még ha ezt a valósághűséget kritikusan vizsgálják is (ahogyan azt a marxista és feminista kritikusok tették), a kritika irodalmon kívüli dolgokra, például a burzsoá ideológiára vagy a nők ábrázolásának hibáira hivatkozik. E könyv tézise szerint a realizmust meghatározó pont az a pont, ahol az ábrázolási folyamatok megszakadnak, a szövegszerűség egyfajta fekete lyuka, egy szakadás a szöveten.
A szerző amellett érvel, hogy a folytonosságról, az olvashatóságról, az ábrázolhatóságról alkotott elképzeléseink, vagy az egységről és az ideológiai váltásról alkotott elképzeléseink - vagy akár a rejtett, eltitkolt vagy hiányzó dolgokról alkotott elképzeléseink - mind magából a XIX. századi realista modellből származnak. A szerző amellett érvel, hogy az ábrázolhatóság feltételezése helyett inkább azokat a helyeket kell keresnünk, ahol a szövegek nem folytatják az ábrázoló modelljét, ahol hirtelen leesés, szakadék keletkezik. Ahelyett, hogy ezt a pontot hiányosságnak tekintenénk, a szerző amellett érvel, hogy ez egyenrangú a reprezentáció mimetikus sikereivel.
A szövegszerűség korlátaival és szakadásaival foglalkozó első fejezet után a könyv Stendhal munkásságát vizsgálja, a későbbi realizmus előfutárának korai állapotától a La Chartreuse de Parme-ig, amelyből kiderül, hogy Stendhal számára a közlés aktusa mindig csendekből, hézagokból és megszakításokból áll. A szerző ezután Balzac több művét olvassa fel, bemutatva, hogy miközben a szerző felállítja a folytonosság praxisát, amelyre az életműve épül, különböző stratégiai pontokon megszakítja a műveket. A "Romantikus megszakítások" című fejezetben Nerval és a fiatalabb Dumas művei, amelyek látszólag nem kapcsolódnak a realista projekthez, megmutatják, hogy ugyanazok az ideológiai, reprezentációs és szemiotikai előfeltevések jellemzik őket, amelyek Balzacot is létrehozták.
A könyv Flaubert-vel zárul, megvizsgálva mind azt, hogy Flaubert szüntelenül "alkalmatlanná" teszi a dolgokat, mind azt, hogy a kritikusok, még a legéleslátóbb posztmodern kritikusok is, gyakran hogyan próbálják elsimítani a törés állandó válságát, amely Flaubert írói munkásságának jele.