A játékkönyv: A színház, a demokrácia és a kultúrharc története

Olvasói vélemények

A könyv az amerikai történelem alaposan megalapozott feltárása, különös tekintettel a művészetekre a nagy gazdasági világválság idején és annak politikai következményeire. A múltbeli eseményeket összekapcsolja a jelenkori kérdésekkel, így az olvasók számára releváns és tanulságos.

Kiterjedt kutatás, lebilincselő elbeszélés, összekapcsolja a történelmi eseményeket az aktuális kérdésekkel, jól megírt bibliográfiai esszé, érdekes mind a színházrajongók, mind a történelemrajongók számára.

Hiányoznak a források lábjegyzetei, ami hátrányt jelenthet a részletes hivatkozásokat kedvelő olvasók számára.

(4 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Playbook: A Story of Theater, Democracy, and the Making of a Culture War

Könyv tartalma:

Az elismert Shakespeare-kutató, James Shapiro briliáns és merész beszámolója a színház helyéről az amerikai demokráciában az 1930-as években dúló kultúrharcról, amely előrevetíti a jelenlegi megosztottságunkat.

1935 és 1939 között a Federal Theatre Project 29 államban több mint ezer produkciót állított színpadra, amelyeket harmincmillió (vagyis majdnem minden negyedik) amerikai látott, akiknek kétharmada még soha nem látott színdarabot. A projekt élén egy szerény színházi professzor, Hallie Flanagan állt. Csúcspontján több mint tizenkétezer küzdő művészt foglalkoztatott, akik közül néhányan, mint Orson Welles és Arthur Miller, hamarosan híressé váltak, de a legtöbben csak hétköznapi emberek voltak, akik szívesen dolgoztak újra a mesterségükön. Ez egy olyan pillanat terméke volt, amikor a művészetekről, akárcsak az iparról és a mezőgazdaságról, úgy gondolták, hogy létfontosságúak a köztársaság egészségéhez, és Shakespeare-t is elhozta a közönségnek, olyan modern darabok mellett, amelyek szembeszálltak a kor sürgető problémáival - a nyomornegyedek lakhatásától és a közegészségügytől kezdve a rasszizmuson át a fasizmus növekvő fenyegetéséig.

A Playbook végigvezet minket néhány figyelemre méltó produkción, köztük a Macbeth úttörő fekete színházi előadásán Harlemben és Sinclair Lewis antifasiszta regényének, az It Can't Happen Here (Itt nem történhet meg) adaptációján, amely egyszerre 18 városban nyílt meg, kiemelve a Federal Theatre hihetetlen sokszínűségét és életerejét. Ez az egykor virágzó Works Progress Administration segélyprogram azonban nem maradt fenn, és kevés nyomot hagyott maga után. A Federal Theatre volt ugyanis az első New Deal-projekt, amelyet azzal az indokkal támadtak és szüntettek meg, hogy "Amerika-ellenes" tevékenységet támogatott, és ezzel nemcsak az 1950-es évek McCarthyizmusának, hanem saját korunk kíméletlen polarizációjának magvait is elvetette. Az első amerikaiellenes ügyekkel foglalkozó képviselőházi bizottság célkeresztjébe került, és megszűnése fordulópontot jelentett az amerikai kulturális életben - hiszen, ahogy Shapiro briliánsan érvel, "a demokrácia és a színház egészsége, az ókori Görögországban született ikertestvér, mindig is kölcsönösen függtek egymástól.".

A kultúrharc meghatározó öröksége volt, hogy a szövetségi színház aláásására és végső soron megsemmisítésére használt stratégiákat egy karizmatikus és ravasz kelet-texasi kongresszusi képviselő, a ma már nagyrészt elfeledett Martin Dies állította össze, aki ezzel úttörője volt a ma már olyannyira elterjedt és örök érvényűnek tűnő jobboldali politikai játékkönyvnek.