A kereszténység után

Olvasói vélemények

A recenziók kiemelik Gianni Vattimo jelentős hozzájárulását a posztmodern gondolkodáshoz, hangsúlyozva a kereszténység, a szekularizáció és a modernitás kapcsolatáról alkotott egyedi nézőpontjait. Míg egyes olvasók értékelik friss meglátásait és a katolikus egyházzal kapcsolatos kritikáit, mások aggodalmakat fogalmaznak meg általánosításaival és dichotómiáival kapcsolatban.

⬤ Valódi új tartalmat és a posztmodern gondolkodás egyedi értelmezését kínálja.
⬤ Foglalkozik a tudattalan eddig feltáratlan aspektusaival, és hangsúlyozza a posztmodernizmus érzelmi alaphangjait.
⬤ Kritizálja a katolikus egyház kortárs kérdésekkel kapcsolatos álláspontját, és egy szekularizáltabb kereszténység mellett száll síkra.
⬤ Foglalkozik jelentős filozófiai témákkal, és a hagyományos fogalmak újraértékelésére ösztönöz.

⬤ Egyes kritikusok szerint Vattimo hamis kettősséget állít fel az erős és a gyenge gondolkodás között.
⬤ A metafizikára vonatkozó általánosításai figyelmen kívül hagyhatnak fontos különbségeket a történelmi gondolkodásban.
⬤ Felmerül az az állítás, hogy értelmezése félremagyarázhatja a kereszténység és a szekularizáció kapcsolatát.

(4 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

After Christianity

Könyv tartalma:

Mi lett a kereszténység sorsa Nietzsche híres bejelentése, "Isten halála" óta? Mi a lehetősége annak, hogy a vallás, konkrétan a kereszténység virágozzék posztmodern korunkban? Gianni Vattimo, vezető olasz filozófus, politikus és az európai alkotmány kidolgozója ebben a provokatív új könyvében ezekkel a kritikus kérdésekkel foglalkozik. Amikor Vattimót egy volt tanára megkérdezte, hogy hisz-e még Istenben, a válasza ez volt: "Hát, azt hiszem, hogy hiszek".

Ez a paradox hitvallás szolgál alapjául egy briliáns fejtegetésnek a kereszténységről az új évezredben - egy olyan korban, amelyet a vélemények mélységes bizonytalansága jellemez -, valamint egy személyes beszámolónak arról, hogy Vattimo maga hogyan nyerte vissza hitét Nietzsche és Heidegger segítségével. Először is amellett érvel, hogy a szekularizáció valójában a központi keresztény üzenet beteljesedése, és felkészít bennünket a kereszténység új módjára. Ezután kifejti, hogy Nietzsche tézise csak az "erkölcsi istenre" vonatkozik, és teret enged az "új istenek" megjelenésének.

Harmadszor, Vattimo azt állítja, hogy a töredezettség, az Európa-ellenesség és a posztkolonializmus posztmodern állapota hasznosan értelmezhető Joachim of Fiore tézisének fényében, amely a történelem "spirituális korszakára" vonatkozik. Végül Vattimo a "gyenge gondolat" eszméje mellett érvel.

Mivel a posztmetafizikai korszak filozófiája csak azt ismerheti el, hogy "minden értelmezés", hogy a "valóság" mindig relatív, és nem az a kemény és szilárd "igazság", aminek egykor gondoltuk, a kortárs gondolkodásnak el kell ismernie önmagát és állításait "gyengének", szemben a metafizikai múlt "erős", alapvetően megalapozó állításaival. Vattimo arra a következtetésre jut, hogy ezek a tényezők lehetővé teszik, hogy a vallás és Isten ismét komoly témává váljon a filozófia számára, és hogy a filozófiának most már formálisan is foglalkoznia kellene a vallással.