The Minor Works
Lactantius Európa történelmének egyik legnagyobb fordulópontját élte át. Találóan úgy jellemezték, hogy ez volt az a pillanat, amikor a pogányság régi világa gyötrődött, amikor akarata ellenére megszülte a keresztény birodalmat.
E szerző írásai Euszebioszéval együtt a legfőbb források a Diocletianus nagy üldözésének időszakára és a milánói ediktum utáni egyházi béke első éveire vonatkozóan. A nikaiai zsinat időszakára valamivel bőségesebb forrásanyag áll rendelkezésre, de a 312-324-es évekre vonatkozóan Eusebiusra és Lactantiusra kell támaszkodni. Mindkettőjükről elmondható, hogy jelentős elfogultsággal írtak.
Túlságosan túlzóan dicsérik Konstantint; Lactantius különösen Galerius és az üldözők iránt tanúsított odium theologicumot.
Műveik azonban történelmi forrásként még mindig nagy értéket képviselnek. Maurice tanulmányainak idejétől kezdve a numizmatika bizonyítékai ráadásul igazolják e korabeli források történelmi beszámolóit.
Lactantius írásai tehát az egyháztörténelem egyik legmozgalmasabb korszakában keletkeztek. Az egyház, miután a legsúlyosabb önkényuralmi üldöztetéseket szenvedte el, hirtelen állami védelem alá került, és nemcsak nyugalmat és jogi státuszt, hanem még a politikai befolyás jelentős részét is élvezte. A negyedik században a keresztény egyház, a római állam és a hellenisztikus kultúra nagyszerű összeolvadása következett be, az az összeolvadás, amely meghatározta a nyugati civilizációt és meghatározta annak eredményeit.
Talán egyetlen más író sem árulkodik teljesebben saját koráról. Miközben a pogány retorikusok elhagyták az iskolákat és a filozófusokat, a világ kultúráját éppen az az egyház hozta megmenteni, amelyet annak elpusztításával bíztak meg. Lactantius osztozik Minucius Felixnek a hagyományos kultúrához való hozzáállásában.
Úgy vélte, hogy annak van életereje, hogy kincsét meg kell őrizni, hogy "az egyiptomiak zsákmánya a megvetett galileaiak büszkeségévé válhat". Éppen a kifosztásukkal azonban azt a feladatot bízta magára, hogy megszólítsa ezeket az egyiptomiakat, és számos lényeges vonásukban elfogadta saját irodalmukat és műveltségüket.
Ily módon kultúrájuk nagy részét megmentette az Egyház számára, és ezáltal a keresztény humanizmus egyik megalapítójává vált.
