A középső hely

Olvasói vélemények

Kelly Corrigan „The Middle Place” című memoárja a mellrák túlélőjeként megtett személyes útját és a szintén rákbeteg édesapjával való szoros kapcsolatának bonyolultságát tárja fel. A könyvben Corrigan a humort és a meghatót vegyíti, olyan elbeszélést alkotva, amely rezonál a hasonló kihívásokkal küzdő olvasókkal. Míg sokan úgy találják, hogy az írása átélhető és szívhez szóló, néhány kritika a vélt önimádat és az egyedi történetmesélés hiánya körül forog.

A memoár jól megírt, magával ragadó és érzelmileg hatásos, a humor és a mély személyes meglátások között egyensúlyozva. Az olvasók értékelik Corrigan őszinteségét az életéről és a kapcsolatairól, és erős kapcsolatot éreznek az elbeszélésével. Számos kritika kiemeli a könyv őszinteségét, átélhetőségét és a családi dinamika melegségét, ami élvezetes gyors olvasmánnyá teszi.

A kritikusok megjegyzik, hogy a memoár időnként öncélúnak vagy érzelmileg kuszának tűnhet. Néhány olvasó úgy érezte, hogy bár Corrigan személyes története fontos, hiányzik belőle az a meggyőző egyediség, amely az egész könyvet indokolná. Néhány kritika megemlítette, hogy az elbeszélés ismétlődővé vagy túlságosan ismerőssé válhat, mivel sok rákos történet hasonló témákat dolgoz fel.

(316 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Middle Place

Könyv tartalma:

„A The Middle Place a hazahívásról szól. Ösztönösen. Még akkor is, ha minden papírmunka - házassági engedély, közjegyzői okirat, két születési anyakönyvi kivonat és hét év adóbevallása - egyértelműen jelzi, hogy felnőtt vagy, de mégis ott vagy, szorongatod a telefont, és hálát adsz Istennek, hogy még mindig valakinek a lánya vagy.”.

Kelly Corrigan számára a család a minden.

Harminchat évesen volt egy házassága, ami működött, egy pár vicces, aktív gyereke, és egy heti újság rovata. De Kelly még virágzó felnőttként is George Corrigan lányának tekintette magát. A baltimore-i, gügyögő ír-amerikai sármőr, George volt a központja a túláradó, lármás Corrigan-klánnak. Minden napot azzal köszöntött, hogy kinyitotta a hálószobája ablakát, és azt kiáltotta: „Helló, világ ” Elég, ha csak annyit mondok, hogy Kelly gyermekkora színes volt, pont olyan, amilyenhez egy lány kötődni tudott.

Kelly mélyen él abban, amit ő a Középső Helynek nevez - „az időnek abban a szeletében, amikor a szülőség és a gyermekkor átfedésben van” -, kényelmesen beékelődve a felnőtt kötelességei és a szülei gondozása közé. Ám hirtelen a felnőtté válás időszakába taszítja, amikor csomót talál a mellében -- és olyan diagnózist kap, amit senki sem akar hallani. Így kezdődik Kelly útja a teljes felnőtté válás felé. Amikor George is megtudja, hogy késői stádiumú rákja van, Kellyre kerül a sor, hogy gondoskodjon a férfiról, aki mindig is gondoskodott róla -- és megmutassa nekünk a nőt, amint végre megteszi a lépést és felnő.

Kelly Corrigan született mesemondó, ezt az adottságát hamar felismeri az ember, hiszen apja öröksége, és történetei gazdagok mindennapi részletekben. Megragadja a hétköznapi élet ritmusát és a gyengéd, néha törékeny pillanatokat, amelyek összekötik a családokat. Megbánó és őszinte, Kelly az a becses barát, aki elmondja neked a legsötétebb, legmélyebb, legcsavarosabb gondolatait, majd később a partiján a dohányzóasztalon táncol.

A mulatságos, ugyanakkor szívszorító A középső hely egyszerre szól a szülői és a gyermeki létről. Arról a különleges kettős látásról szól, amit akkor kapsz, amikor mindkét helyen fél lábbal állsz. Arról a családról szól, amelyet létrehozol, és arról a családról, amelyből származol - és arról, hogy megtaláljuk, eligazodunk, és végül megünnepeljük azt a helyet, ahol találkoznak. Arról szól, hogy két kézzel nyúlj az élet után -- és megtaláld.