A lövegtípusú tüzérségi atomlövedékek története

Olvasói vélemények

Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.

Eredeti címe:

History of Gun-Type Artillery-Fired Atomic Projectiles

Könyv tartalma:

A hadtörténeti könyvek piaca zsúfolásig tele van a valaha épült összes fegyverrendszerről szóló könyvekkel, a triémtől a Tigris tankig, de ironikus módon szinte kihalt, amikor a legfélelmetesebb fegyverekről van szó: a hidegháború soha be nem vetett nukleáris fegyvereiről. Ezt a hiányt részben pótolja ez a korábban soha nem publikált, a Sandia Nemzeti Laboratórium által az 1960-as évek végén írt, feloldott titkosítású hivatalos történetekből álló sorozat.

Ez a kötet az 1952-ben az Mk 9-essel kezdődően szolgálatba állított, majd az Mk 19, 23, 32 és 33-as lövedékeket követő ágyú típusú tüzérségi atomlövedékek története. A mű tartalmaz egy idővonalat; egy elbeszélő történetet; egy fogalomtárat; és 58 lábjegyzetet.

A fejlesztés 1949 végén kezdődött (nem sokkal az első szovjet atomfegyver felrobbantása után) a hadsereg kérésére. A Sandia a fegyver feladatát úgy határozta meg, hogy "védekező vagy támadó fegyver az olyan szektor előtt összpontosított gyalogsági tömegek ellen, amelyen keresztül áttörést terveztek. Azt remélték, hogy egy nukleáris tüzérségi lövedék, amelyet a levegőben történő robbanásra gyújtottak fel, megsemmisítheti ezeknek a csapatoknak a képességét a támadás megrendezésére, vagy a szektor védelmére". Figyelemre méltó, hogy a fegyvert várhatóan nem a Szovjetunió elsődleges szárazföldi csapásmérő ereje, a több tízezer páncélos alakzatban lévő tankjai ellen vetették be.

Az eredeti terv egy 890 kilogrammos lövedékre vonatkozott, amelyet egy 280 mm-es ágyúból lehetett kilőni 1700 láb/másodperc torkolati sebességgel. Ez nehezebb és lassabb volt, mint egy hagyományos lövedék, és azt jelentette, hogy a működéshez speciális hajtóanyagtöltetekre, lőasztalokra és távcsöves lövedékekre volt szükség. A prototípus lövedékeket 1951 közepén már kilőtték, és az Mk 9 Mod 0-ZZ lövedéket 1953. május 23-án sikeresen tesztelték a nevadai tesztpályán, a Shot Grable-ben végrehajtott Upshot-Knothole műveletben. A hozam a várt 15 kilotonna volt.

Az Mk 9-et az Mk 19 váltotta fel, amely ugyanolyan súlyú volt, mint egy hagyományos lövedék, és így a szokásos tüzelési eljárások szerint működhetett.

Az Mk 23-as lövedéket az amerikai haditengerészet csatahajóinak fedélzetén lévő 16 hüvelykes (405 mm-es) lövegekből való kilövésre fejlesztették ki, és inkább kétéltű hadviselésre, mint hajó elleni feladatra szánták. A flotta számára a kezdeti szállítások ugyanabban az időszakban történtek, amikor a haditengerészet kivonta az utolsó 16 hüvelykes löveget az aktív használatból.

A TX-32-es lövedéket a 240 mm-es hauborkában akarták használni, de törölték a Kaliforniai Egyetem Sugárzási Laboratóriuma által javasolt 8 hüvelykes (203 mm-es) implosziós konstrukció javára. Az Mk 33-as lövedék 1955 júliusára már rendelkezésre állt a 8 hüvelykes M-2-es légvédelmi löveghez.

Valóban szerencse, hogy ezeknek a különleges fegyvereknek a története nem íródott tűzzel a történelem lapjaira. Egy másik világban ez lehetne az Mk 9 története, amelyet az "Atomic Annie"-ről lőttek ki az 5. gárdista zászlóshadsereg ellen a Rajnánál, vagy a Katie-é, amelyet a New Jersey csatahajóról lőttek ki a Sanghaj elleni kétéltű támadás támogatására.