Értékelés:
A könyv örvendetes áttekintést nyújt az archívum fogalmának fejlődéséről a kortárs művészetben, nyomon követve annak genealógiáját a XIX. századi német felfogástól a XX. század különböző művészeti pillanataiig. Bár a könyv jól megírt és lebilincselő, egyes elemzések nem eléggé kidolgozottnak tűnnek, és hiányzik az ötletek és műalkotások mélyreható feltárása.
Előnyök:Jól megírt, lebilincselő, könnyed és olvasmányos, az archívum fogalmának genealógiájával foglalkozik, a későbbi fejezetekben pedig megfelelő művészeket mutat be.
Hátrányok:Egyes elemzések feszültek és nem meggyőzőek, hiányzik az ötletek és műalkotások húsbavágó elemzése, a korai fejezetek kidolgozatlannak tűnnek.
(1 olvasói vélemény alapján)
The Big Archive: Art from Bureaucracy
Az archívum mint a huszadik századi modernizmus olvasztótégelye és a kortárs művészet megértésének kulcsa.
Az írógép, a kartoték és az irattár: ezek az archívum technológiái és módozatai. A bürokrata számára az archívumok alig tartalmaznak többet, mint szemetet, többé már nem szükséges papírmunkát; a történész számára viszont az archívum tartalma az "élő" múlt kvázi objektív korrelátuma. A huszadik századi művészet sokféleképpen használta fel az archívumot - attól kezdve, amit Spieker Marcel Duchamp "vérszegény archívumának" nevez a readymades és El Lissitzky Demonstration Rooms című műveitől kezdve az olyan háború utáni művészek által készített fotóösszeállításokig, mint Susan Hiller és Gerhard Richter. A The Big Archive (A nagy archívum) című könyvében Sven Spieker az archívumot - mint bürokratikus intézményt és mint a tudomány és a művészet kontingens időhöz való változó hozzáállásának mutatóját - vizsgálja, és megállapítja, hogy az a huszadik századi modernizmus egyik olvasztótégelye.
A dadaisták, a konstruktivisták és a szürrealisták olyan diszkontinuus, nem lineáris archívumokat részesítettek előnyben, amelyek ellenálltak a hermeneutikai olvasásnak és a rendezett bemutatásnak. Spieker azt állítja, hogy az olyan kortárs művészek, mint Hiller, Richter, Hans-Peter Feldmann, Walid Raad és Borisz Mihajlov archívumhasználata a XIX. századi archívum és a történelmi folyamat tárgyiasítása elleni támadásra reagál, és folytatja azt.
Spieker az archiválás által vezérelt művészetet a változó médiatechnológiákkal - az írógéppel, a telefonnal, a távíróval, a filmmel - összefüggésben vizsgálja. Az archívumot pedig egy különösen modern vizualitással kapcsolja össze, megmutatva, hogy az avantgárd az archívumot egyfajta laboratóriumként használta a látás természetének és az időhöz való viszonyának kísérleti vizsgálatára. A Nagy archívum az első kritikai monográfia a huszadik századi művészet egyik átfogó motívumáról.
