A vakmerő elme: értelmiségiek a politikában: Felülvizsgált kiadás

Olvasói vélemények

Mark Lilla „A vakmerő elme” című írása a 20. századi értelmiségiek politikai gondolatainak veszélyes következményeit vizsgálja, olyan személyiségekre összpontosítva, mint Heidegger, Foucault és Derrida. Az esszék változó színvonalúak, de éleslátó kritikát nyújtanak az egyes gondolkodók filozófiájáról és annak a kortárs politikára gyakorolt hatásáról.

A könyv szépen megírt, rendkívül informatív, és egyedülállóan elfogulatlan nézőpontot nyújt az összetett intellektuális kérdésekről. Lilla tömör és leleplező elemzéseket kínál a különböző filozófusokról és politikai következményeikről. Számos recenzens kiemeli az esszék tisztaságát és átható meglátásait, különösen a Foucault-ról és Derridáról szóló esszéket. A záró érvek különösen meggyőzőek, és átgondolt kommentárt nyújtanak a politikai ideológiáról és az egyéni felelősségről.

Az esszék minősége nem egységes, némelyikből hiányzik a mélység vagy a világosság, különösen Benjamin és Kojeve esetében. Egyes olvasók a könyv szervezését lineárisnak, de tematikailag következetlennek találják, és az árnyalt meglátások több kérdést hagyhatnak az olvasóban, mint választ. A Heideggerről szóló esszét kritika éri, mert túlságosan a személyes kapcsolatokra összpontosít, nem pedig a filozófiai hozzájárulására.

(12 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Reckless Mind: Intellectuals in Politics: Revised Edition

Könyv tartalma:

Az elmúlt évszázad európai történelme tele van olyan filozófusok, írók és tudósok példáival, akik támogatták vagy mentegették a kor legrosszabb zsarnokságait. Hogyan volt ez lehetséges? Hogyan védhették azok az értelmiségiek, akiknek munkája a szabadságtól függ, azokat, akik megtagadták azt?

Hat vezető huszadik századi gondolkodó - Martin Heidegger, Carl Schmitt, Walter Benjamin, Alexandre Kojeve, Michel Foucault és Jacques Derrida - profiljában Mark Lilla a politikai elkötelezettség pszichológiáját vizsgálja. Miközben a kontinentális Európa a huszadik században két nagy ideológiai rendszert, a kommunizmust és a fasizmust hozta létre, egy új társadalmi típusnak, a filotirannikus értelmiséginek is életet adott. Lilla bemutatja, hogy ezek a gondolkodók nemcsak maradandó filozófiai kérdésekkel küzdöttek, hanem saját tapasztalataikból és szenvedélyeikből írtak. Ezek a profilok megmutatják, hogy az értelmiségieket miként lehet egy olyan politikai szférába terelni, amelyet aligha értenek, és ennek jelentős következményei lehetnek.

Egy új utószóban Lilla nyomon követi, hogyan változott az értelmiségi világ a hidegháború vége óta. Érvelése szerint a múlt ideológiai szenvedélyeit Nyugaton az egyéni autonómia és szabadság dogmája váltotta fel, amely egyrészt elhomályosítja a jelenben működő történelmi erőket, másrészt szankcionálja a velük kapcsolatos tudatlanságot, így nem vagyunk felkészülve arra, hogy megértsük azokat, akiket korunk új globális ideológiái lázba hoznak.