Értékelés:
Isabel Hull könyve, az „Abszolút pusztítás: A katonai kultúra és a háború gyakorlata a császári Németországban” című könyv alapos elemzést nyújt a német katonai kultúráról az egyesítési háborúktól az első világháborúig, és azt állítja, hogy ez a kultúra jelentős katonai és politikai kudarcokhoz vezetett. Míg számos kritika dicséri a mélységét és a meglátásait, mások elfogultságok, hibás következtetések és rossz írásmód miatt kritizálják.
Előnyök:A könyv jól kutatott, és a katonai kultúra célzott vizsgálatán keresztül szélesebb kérdésekre világít rá. Meggyőző bizonyítékokkal szolgál a német hadsereg azon sajátosságairól, amelyek hozzájárultak az első világháborús hadműveletekhez és kudarcokhoz. A recenzensek elismerően nyilatkoznak arról, hogy a szerző elsődleges forrásokat használ fel, és nagyra értékelik a hadsereg német politikára gyakorolt hatásának megismerését.
Hátrányok:Sok kritikus szerint az írói stílus nehézkes, és úgy érezték, hogy az érvek túlságosan elfogultak, hiányzik belőlük az objektivitás. Kritika érte a szerző következtetéseinek alátámaszthatóságát, egyesek szerint a tényeket manipulálták, hogy azok illeszkedjenek egy előre meghatározott tézishez. Emellett néhány olvasó megjegyezte, hogy a könyv nehézkes és nehezen olvasható.
(13 olvasói vélemény alapján)
Absolute Destruction: Military Culture and the Practices of War in Imperial Germany
Isabel V. Hull könyvében, amely egyszerre jelentős hozzájárulás a modern európai történelemhez és figyelmeztető mese napjaink számára, azt állítja, hogy a császári német hadsereg rutinjai és gyakorlatai - hatékony polgári intézmények által nem ellenőrizve - egyre inkább az ellenség abszolút megsemmisítésére törekedtek, mint a nemzet biztonságának egyetlen garanciájára.
Ennek a jellegzetesen német katonai kultúrának a feltételezései és eljárásai olyan mélyen beágyazódtak, hogy a hadsereg az ellenséges hadsereg megsemmisítésére irányuló törekvésében nem riadt vissza a polgári tulajdon és életek teljes elpusztításától sem. A katonai szükségszerűség logikája a végletekig kiélezve csak a pusztítás végleteiben, a temető csendjében talált igazi biztonságot. Hull a német hadseregnek a németországi Délnyugat-Afrikában (1904-7) a közigazgatási gyilkosságtól a népirtásig tartó csúszásának drámai, friss levéltári munkán alapuló beszámolójával kezdi.
A szerző ezután visszamegy 1870-ig és a német történelemben a birodalmi korszakot megnyitó háborúig, és elemzi e sajátosan német katonai kultúra keletkezését és természetét, valamint a gyarmati hadviselésben végzett műveleteit. Az első világháborúban a gyarmatokon tökéletesített rutinokat az európai lakosságra is rávetítették.
Hull egy sor olyan esetre összpontosít (Belgium és Észak-Franciaország), amelyekben a teljes megsemmisítésre való áttérést sikerült (ha épphogy) megállítani, és egy másikra (Örményország), amelyben a katonai szükségszerűség arra késztette Németországot, hogy elfogadja szövetségese népirtó politikáját még akkor is, amikor az már katonailag kontraproduktívvá vált. Ezután rátér az Endkampfra (1918), a német vezérkar azon tervére, hogy a Nagy Háborúban akkor is győzelmet arasson, ha közben a haza elpusztul - egy látszólag őrültnek tűnő hadjáratra, amely kiteljesíti a katonai rutinok és gyakorlatok e mélyen intézményesült halmazának logikáját. Hull azzal zárja tanulmányát, hogy spekulál e jellegzetes katonai kultúra szerepéről a nemzetiszocializmus katonai és faji politikájában.
Az Abszolút pusztításnak komoly következményei vannak a hadviselés természetére bármely modern hatalomban. A könyv középpontjában a bürokratikus rutinok vakságára való figyelmeztetés áll, különösen akkor, amikor ezek a bürokraták a tömeges halál eszközeinek parancsolnak.
