Az atlanti csata 1942-45: A II. világháború legnagyobb tengeri hadjáratának csúcspontja

Olvasói vélemények

A könyv tömör áttekintést nyújt a II. világháborús atlanti csatáról, kiemelve a szövetségesek előtt álló kihívásokat és a végső sikert. Tárgyalja a repülőgépek használatát, a technológiát és a különböző stratégiákat, bár brit szemszögből mutatja be, és egyes területeken nem elég mélyreható.

Jól megírt és bemutatott, jó összefoglalást nyújt egy összetett témáról, hasznos fényképeket, illusztrációkat és térképeket tartalmaz, és jó oktatási forrásnak számít.

Kissé kevés technikai részletet tartalmaz, elsősorban a brit nézőpontból, nem elég mélyreható a felszíni kísérő taktikák tekintetében, és kevés illusztrációval rendelkezik.

(7 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Battle of the Atlantic 1942-45: The Climax of World War II's Greatest Naval Campaign

Könyv tartalma:

Ez az illusztrált tanulmány részletesen feltárja az atlanti csata csúcspontját jelentő eseményeket, és azt, hogy a II. világháború egyik legkeményebb tengeri hadjáratában hogyan bizonyult a légi erő a szövetségesek legfontosabb tengeralattjáró-gyilkosának.

1942 kezdetén mind a náci Németország, mind a szövetségesek készen álltak arra, hogy megkezdődjenek az Atlanti-óceánon zajló csúcscsaták. Németországnak 91 hadra fogható tengeralattjárója volt, és több mint 150 volt kiképzésen vagy próbajáraton. Az 1942-44-es évre a tervek szerint a termelés meghaladta volna az évi 200 hajót. Karl D nitz, a Kriegsmarine tengeralattjáró hadtestének vezetője végre rendelkezett volna a szükséges számokkal ahhoz, hogy a szövetségesek ellen a kívánt tonnaháborút folytathassa.

Eközben a britek végre összeállították a megoldást a tengeralattjáró-veszélyre. Fegyverzetük és felderítő rendszereik olyan szintre fejlődtek, hogy a tengeri járőrgépek éjjel-nappal halálos támadásokat indíthattak a tengeralattjárók ellen. A fedélzeti radar, a Leigh-lámpák, a mágneses anomália-érzékelés (MAD) és a Fido célkövető torpedó mind-mind tengeralattjáró-gyilkossá tették a tengeralattjáró-elhárító (ASW) repülőgépeket, míg a parti és hajófedélzeti technológiák, mint például a nagyfrekvenciás iránykeresés és a jelfelderítés most már segíthették a repülőgépeket az ellenséges tengeralattjárók felkutatásában. Az 1941-es hadba lépését követően az Egyesült Államok is bevetette ipari erejét a hadjárat mögött, VLR Liberator bombázókat szállítva a RAF-nak és kísérő repülőgép-hordozókat a Királyi Haditengerészetnek. Az amerikai haditengerészet tengeralattjáró-ellenes járőrhajókat és VLR repülőgépeket is üzemeltetett az Atlanti-óceán déli és nyugati részén, és saját kísérőhajóit küldte a konvojok őrzésére.

Ez a könyv, a két kötetből a második, az atlanti csata csúcspontját jelentő eseményeket tárja fel, és feltárja, hogy a légi erő - mind a tengeri járőrgépek, mind a repülőgép-hordozók - végül hogyan bizonyult a szövetségesek legfontosabb fegyverének a II. világháború egyik legkeményebben megvívott tengeri hadjáratában.