Olvasói vélemények
Összegzés:Denise Riley „The Words of Selves” című könyvét dicsérik a nyelv és az önkifejezés kiváló prózájáért és éleslátó felfedezéséért. Összetett filozófiai gondolatokkal foglalkozik, miközben megőrzi költői minőségét. Bár az írás igényes lehet, sikeresen támaszkodik egy gazdag szellemi hagyományra, hogy megvizsgálja az identitást és az irónia szerepét az önleírásban.
Előnyök:Gyönyörű próza, éleslátó érvelés, keveredik a költői és az elméleti írásmód, a nyelv és az identitás mélyreható vizsgálata, az irónia erőteljes kiállása az önleírásban, gazdag filozófiai kontextus.
Hátrányok:Az összetett utalások miatt kihívást jelenthet az olvasás, a filozófiai hagyományok ismeretét igényli, a szerző néhány önbizalomhiányos pillanata túlzottnak tűnhet.
(2 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
The Words of Selves: Identification, Solidarity, Irony
Könyv tartalma:
Marlene Dietriché volt az utolsó mondat Orson Welles A Touch of Evil című filmjében: Mit számít, hogy mit mondasz másokról? A szerző elgondolkodik a kérdésen: Mit számít, hogy mit mondasz magadról? Elgondolkodik azon, hogy miért olyan nehéz úgy megfelelni annak a követelménynek, hogy valaki vagy valami más legyen, hogy a saját alanyának fülében is igaznak csengjen. Úgy dönt, hogy a személyiség számos kategóriájának - beleértve azokat is, amelyeket az olykor identitáspolitikának nevezett jelenségek ünnepelnek - benépesítésével kapcsolatos bizonyos tétovázások és esetlenségek nem feltétlenül bizonyítják sem a pszichológiai gyengeséget, sem a politikai idegszálak hiányát.
Sem az identitás, sem a nem-identitás nem tud teljesen meggyőzni. De ha ezt az önjellemzésben rejlő kényelmetlenséget teljes mértékben be kell ismerni és regisztrálni kell - mint valami egyszerre nyelvi és affektív dolgot -, akkor ezt is vidáman el lehet tűrni. Itt a nyelvet nem úgy kezelik, mint valami ravasz dolgot, amely tévútra vezeti beszélőit. Bár az a dolog, hogy valaminek neveznek, és hogy e megnevezés által pozícionálnak, gyakran boldogtalan ügy, az irónia hatékony terápiát kínálhat. Még ha a bizonytalan és ingatag kategorizálások meg is zavarják az általuk is formált politikát, aligha gyengítik az azonosulástól megkülönböztetett empatikus szolidaritást. Az önreprezentáció verbális iróniája politikailag hasznos lehet. Az én elfogadott dikciójának megkérdőjelezése nem utasítható el pusztán a biztos pozícióban lévők luxusaként, hanem ehelyett a konstruktív nem-azonosság koncepciója felé mozdulhat el.
Az én nyelvéről a kortárs társadalompolitikán belül kifejtett elmélkedés a lírai énről és a nyelvi érzelmességről, az irónia történelmi státuszáról, valamint a nyelvi affektusokra nyíltan figyelő, nem-identitárius szolidaritás lehetőségeiről is szól.
