Egy második világháborús gyermek írja: A SZERETET Időszerű a háborúban és a békében: Egy összehasonlíthatatlan igazság

Olvasói vélemények

A kritikák ragyogó képet festenek az emlékiratról, kiemelve a szerző kitartásának inspiráló történetét a Fülöp-szigetek japán megszállása alatt a második világháborúban. Az élénk leírások és az érzelmi mélység a háború káoszát közvetítik, miközben a szerző oktatás iránti elkötelezettségét is szemléltetik. Az olvasók az elbeszélést átélhetőnek és hatásosnak találták, különösen a filmadaptációként való felhasználásának lehetőségét emelték ki.

⬤ Szívmelengető és inspiráló elbeszélés
⬤ a háborús élmények eleven és részletes leírása
⬤ könnyen olvasható
⬤ izgalomban tartja az olvasót
⬤ egyedi nézőpontot nyújt a háború hatásairól
⬤ átélhető és személyes történetmesélés
⬤ erős érzelmeket vált ki és történelmi betekintést nyújt.

Néhány szakaszon javíthatna a szerkesztés gördülékenységén; néhány kritika kisebb problémákat jelzett az elbeszélés koherenciájával kapcsolatban.

(6 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A Child of World War II Writes: LOVE IS TIMELESS IN WAR AND IN PEACE: A Truth Beyond Compare

Könyv tartalma:

A könyv a második világháborút meséli el, amikor a japán hadsereg 1941. december 8-án elfoglalta a Fülöp-szigeteken, Észak-Luzonban található Baguiót. A szőnyegbombázás bekerült a lakosság szótárába.

A filippínók abban reménykedtek, hogy megkímélik őket. Őrposztokat állítottak fel, amelyeket teljesen felfegyverzett katonák vigyáztak. Minden civil, aki elhaladt az őrök mellett, megállt, hogy engedelmeskedjen a meghajlás aktusának: nem csak egy egyszerű biccentés. A katonák meghajlást mutattak be.

Senki sem távozott, amíg az őrszem nem mutatta, hogy "tovább".

Az őrök testületi büntetéssel sújtották azokat, akik nem hajtották végre az előírt mély, mély meghajlást. "Apám korai áldozat volt. Szokásos kabátjába/nyakkendőjébe öltözve meghajolt, amit az őrszem messze az átlag alattinak tartott. Egy nagy bottal megverte a papát.

Levetkőztette a ruháját, és egy már megtelt szemetesbe dobta. A bámészkodók meghatódtak. Gyerekként engem elzavartak. A legszánalmasabb állapotban, ahogy Papát láttam, azt suttogta, hogy be kellene iratkoznom az egyetlen japán nyelviskolába. Így is tettem. Korán beiratkozóként a tanár nem beszélt velünk angolul. Először felvételi és pénzügyi alkalmassági vizsgálatot végeztek rajtunk. Valahányszor elhaladtam az őrök előtt, az ő nyelvükön köszöntem nekik.

Lelöktek, és az ő nyelvükön válaszoltak. Az őrök bátran elkobozhatták a járókelőktől az ékszereket: órákat, fülbevalókat, nyakláncokat, mindenféle ékszeres dísztárgyat. Anyám a nyakörvén hordott mellórát szokta viselni, amit az őrszem figyelmeztetés nélkül megragadott. A gallér elszakadt. Mama hazatért. Könnyek szegélyezték az arcát. Zokogva emlékezett arra, hogy az óra, mintha a keresztanyja lett volna, amikor megkapta a tanári pályára való alkalmasságát igazoló oklevelet.".