Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.
French Romantic Ballets: Jean-Madeleine Schneitzhoeffer, La Sylphide Adolphe-Charles Adam, Giselle and Le Corsaire
Ez a gyűjtemény az 1830-1870 közötti párizsi balett aranykorának három legfontosabb zenéjét mutatja be. A romantikus balettet Meyerbeer Robert le Diable című operája (1831. november 21.) nyitotta meg a sírjukból feltámadt és a holdfényben táncoló apácák kísérteties balettjével, amelyet a kísérteties apátnő vezet; ezt a szerepet Marie Taglioni (1804-1884) alkotta meg apja koreográfiájára. A La Sylphide (1832), amelyet ez a helyzet ihletett, az első teljes értékű romantikus balett volt. Kecses és hangulatos zenéjét az Opera első hegedűse, Jean Schneitzhoeffer írta. A történet, amelyet a nagy tenor, Adolphe Nourrit dolgozott ki, hasonlóképpen szellemeket és elemi lényeket mutat be, amelyek a következő évtizedekben uralták a balett forgatókönyveit. Filippo Taglioni alkotása a romantikus eszmény legteljesebb megvalósulását nyújtotta, különösen a történet főszereplőjében, és annak tökéletes megtestesülésében az eredeti tolmácsnőben, Marie Taglioni-ban, akinek színpadi személyiségét mintha a Sylphide szerepére teremtették volna. A balett a színházi romantikus fantáziák forrásává vált, amelyek középpontjában egy ember és egy természetfeletti lény reménytelen és végzetes szerelme állt. Párizsban 1860-ig játszották, amikor a művet abbahagyták. Csak a 20. század végén élesztették fel Taglioni eredeti változatát Pierre Lacotte szó szerinti rekonstrukciójában 1972. június 7-én a Párizsi Operában.
A Giselle világszerte a balettrepertoár központi darabja. A romantikus táncszínház abszolút remekművének tartják; a stílus, a technika és a drámai érzés csodálatos szintézise, kivételes partitúrával. A balett 1841-ben született meg a korabeli Párizs néhány jelentős irodalmi, koreográfiai és zenei tehetségének együttműködése eredményeként. Az író, kritikus és költő Theophile Gautier, akit lenyűgözött Carlotta Grisi (1819-1899) balerina művészete, Heinrich Heine német legendákról és folklórról szóló D'Allemagne című könyvének fordítását olvasva fedezte fel a szerinte tökéletes témát. Itt talált rá a wilis-lányok legendájára, akik az esküvőjük előtt meghalnak, és éjszaka menyasszonyi ruhában bújnak ki a sírjukból, hogy hajnalig táncoljanak. Ha valakit az erdőben érnek tetten, miközben a wilisek a rituáléjukat végzik, arra kárhoztatják, hogy addig táncoljon, amíg a kimerültségtől holtan esik össze. A koreográfiát Jean Coralli és Jules Perrot készítette. Az első felvonás realista szinten, a középkori rusztikusság és az érzelmi-szentimentális intrika megidézésével, míg a második felvonás a természetfelettit, a mágikus szimbolizmus éteri világát idézi meg. A közönség és a kritika egyaránt diadalként üdvözölte a művet.
A partitúra eleganciáját, a dallamok frissességét és tisztaságát, a harmóniai kombinációk lendületét és újszerűségét, valamint a zenei struktúrát elejétől a végéig átható élénkséget dicsérték. A balett az évek során többé-kevésbé töretlen hagyományt követett. Perrot az általa felügyelt londoni (1842) és szentpétervári (1856) produkciókban hangsúlyozta sajátos alkotói lenyomatát. Oroszországban együttműködött Marius Petipával, aki 1884-ben elkészítette a balett saját átdolgozását. Ez a változat lett a mintája minden későbbi oroszországi felújításnak, valamint Mihail Fokine párizsi Balet Russes-produkciójának (1910). Byron híres elbeszélő költeménye, A korzózó több balettet is ihletett, melyek közül Joseph Mazilier műve bizonyult a legfontosabbnak (1856). Jules-Henri Vernoy de Saint-Georges forgatókönyve kiemelkedő színvonalú volt. Mazilier 1853 és 1859 között, azaz a legteljesebb kreativitásának éveiben a párizsi Opera balettmestere volt. A szólórészeket intenzív drámai expresszivitás hatja át, és a színpadkép is pompás. A mű nagy sikere azonban elsősorban a főszereplők - Carolina Rosati (1826-1905) balerina és Domenico Segarelli (1820-1860) pantomimművész - kvalitásának volt köszönhető. A látványos hajótöréses finálé az Opera főmechanikusa, Victor Sacre által tervezett szenzációs teljesítmény volt, és az ő koronája.
Ádám zenéje - amely következetesen gazdag dallami ihletettségben, magával ragadó a táncokban, fantáziadús a számos hosszabb pantomim-szekvenciában, és gazdagabb szimfonikus, mint valaha is volt a munkásságában - az ihletettség csúcsát érte el ebben az utolsó zenében, amelyet színpadra írt. Mazilier balettje világszerte nagy népszerűségre tett szert, és évtizedekig a vezető balerinák kedvence lett. Marius Petipa 1868-ban Szentpéterváron elkészítette saját változatát, amelyhez Cesare Pugni és Leo Delibes további zenéje is készült. Petipa 1899-ben a szentpétervári Maryinszkij Színház számára ismét felújította a balettet, ezúttal Pierina Legnani számára teljesen újrakoreografálva, Riccardo Drigo kiegészítő zenéjével. A Szovjetunióban és a korabeli Oroszországban bemutatott előadások ebből a változatból származnak. Drigo zenéjét a 2. felvonás látványos pas de deux-jéhez a mai napig világszerte önálló darabként játsszák.
