Global Medicine in China: A Diasporic History
1938-ban, egy évvel a második kínai-japán háború kitörése után a kínai hadsereg súlyos egészségügyi gondokkal találta magát szemben. A katonák súlyos alultápláltságban, tífuszban és rühben szenvedtek, és nem kaphattak vérátömlesztést sebeik kezelésére.
Az orvosi segítségnyújtás égető szükségessége a huszadik század folyamán a tudományos ismeretek példátlan virágzásához vezetett Kínában és Tajvanon. Wayne Soon három kontinensről származó átfogó levéltári kutatásokra támaszkodva azt állítja, hogy a tengerentúli kínaiak kulcsszerepet játszottak a biogyógyászat fejlődésében ebben az időszakban, kihasználva diaszpóra-identitásukat, nyugati képzettségüket és transznacionális kapcsolataikat. Az orvosi ellátás és oktatás figyelemre méltó bővülése, amelyet katonai egészségügyi intézmények létrehozásával ösztönöztek, több mint négymillió életet mentett meg, és több mint tizenötezer egészségügyi dolgozót képzett ki.
A katonai orvoslás háborús bevezetése ráadásul a biomedicinát az elit, városi, polgári intézményekből és laboratóriumokból kiszakította, és mindenki számára adaptív, terepi gyakorlattá alakította át. Az egyetemes ellátás, a gyakorlatias orvosképzés és a mobil orvoslás értékei mind-mind ennek az erőfeszítésnek a maradandó örökségei.