Értékelés:
David E. Johnson „Fast Tanks and Heavy Bombers” című könyve az amerikai hadsereg páncélos erőinek és légi stratégiáinak fejlődését vizsgálja 1917 és 1945 között, kiemelve a bürokratikus akadályok és az innováció hiánya miatti sikereket és kudarcokat egyaránt. A könyv tanulságos tanulságokat mutat be, amelyek a technológia gyors változásával szembesülő szervezetekre is alkalmazhatók.
Előnyök:⬤ Felvilágosító perspektíva a második világháborúról és a katonai stratégiáról.
⬤ Magával ragadó elbeszélés, amely egyszerre olvasmányos és informatív.
⬤ Értékes tanulságokat kínál az alkalmazkodóképességről a modern szervezetek számára.
⬤ Átfogó áttekintést nyújt a katonai technológia fejlődéséről.
⬤ Jól kutatott, a szervezeti küzdelmek és a történelmi összefüggések megismerésével.
⬤ Néhány olvasó hibásnak találhatja a következtetéseket, mivel azok jelentős kudarcokat mutatnak be a hadseregen belül.
⬤ Túlságosan részletes lehet azok számára, akik könnyedebb olvasmányt keresnek.
⬤ Nem nyújt átfogó megoldást a modern katonai vagy szervezeti kihívásokra, nyitva hagy néhány kérdést.
(10 olvasói vélemény alapján)
Fast Tanks and Heavy Bombers
Az amerikai hadsereg felkészületlenül lépett be a II. világháborúba.
Ráadásul, mivel nem rendelkezett a német villámháború összehangolt páncélos és légierővel, a hadsereg úgy volt megszervezve, hogy két háborút vívjon: egyet a földön, egyet pedig a levegőben. Korábbi kommentátorok a kongresszusi finanszírozást és a közvélemény apátiáját okolták a hadsereg felkészületlenségéért. David E.
Johnson ehelyett úgy véli, hogy a fő okok inkább belsőek voltak: a hadsereg kultúrája és bürokráciája, valamint ezek együttes hatása a fegyverek és a doktrína fejlesztésére. Johnson megvizsgálja az amerikai hadseregnek a világháborúk közötti páncélos és repülőgépes újításait, és azt állítja, hogy a tank a konzervatív gyalogsági és lovassági ágak foglya lett, míg a repülőgép fejlesztését a független légierő létrehozására törekvő légierő lázadói irányították.
Azt állítja, hogy ennek következtében a tankban rejlő lehetőségeket a hagyományos fegyverek akadályozták, míg a légierő hívei elsősorban a stratégiai bombázás határozottságának bizonyítására összpontosítottak, elhanyagolva a szárazföldi csapatok taktikai támogatásának feladatát. A szárazföldi és légi tisztek közötti minimális interakció a páncélos erők és a légierő elégtelen együttműködését eredményezte. A Gyors harckocsik és nehézbombázók nagymértékben hozzájárul mind a modern amerikai hadsereg létrehozásának, mind a hadsereg II.
világháborús teljesítményének újszerű megértéséhez. A könyv fontos meglátásokkal szolgál a jövőbeli katonai innovációhoz is.
